 “NEM A PROVOKÁCIÓ A LÉNYEG”
Nyilván mindenki úgy értelmezi azt, hogy “meredek” és “radikális”, ahogy szeretné. Mi például úgy, hogy őszinte és személyes. Más másként, és mi pont a válaszok sokszínűségére, olykor ellentmondásaira vagyunk kíváncsiak. Ugyanakkor szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez nem az a tér, ahol bárminek is bármilyennek kell lennie. Vagyis nem KELL, hogy a cuccod provokatív legyen, nem KELL, hogy kortárs legyen, nem KELL, hogy feminista legyen. Semmi sem kötelező! Minket a Te hangod érdekel, a Te nézőpontod, világod, esztétikád, értelmezésed. Ami nem követ le trendet, és nem kényszerből provokál. “NINCS CIKI, NINCS SZAR” Nyilvánosan nem mondjuk ki, csak haveroknak előadás után, de igazából majdnem mindenki ugyanazt gondolja: a kortárs művészet baromi unalmas. Elsősorban azért, mert nincs a dolgoknak tétje, langyos az egész, sehol semmi kockázat. És logikus, hiszen a kockázat vállaláshoz bátorság kell, a bátorsághoz pedig támogatás, egy olyan nyitott és elfogadó közeg, ahol tudom, hogy nyugodtan megnyílhatok, beszélhetek személyes témákról, szabadon kísérletezhetek, szabadon nyúlhatok olyan eszközökhöz, formákhoz, amik a jelenlegi esztétikai, konceptuális és retorikai trendeknek és elvárásoknak nem felelnek meg, és hogy ez nem lesz baj, sőt! Az hogy steril, visszafogott, konformista, amolyan jó kislányosan stréberes a produkciók többsége egyébként egyáltalán nem meglepő egy olyan jelenlegi művészetoktatási rendszer mellett, ami uniformizál ahelyett hogy az egyéniség kibontakozását támogatná. Ami azt nézi, hogy miben vagy szar, ahelyett, hogy arra fókuszálna, hogy mi a te utad, nyelved, vágyad, álmod… A mi Performansz Estünk egy olyan esemény akar lenni, ahol nincs jó és rossz előadás, nincs elvárás, nincs ítélkezés… Ahova bármit el lehet hozni, ahol bármit ki lehet próbálni, bármit el lehet mesélni, meg lehet osztani, ki lehet mondani. Röviden: ahol bátran saját magad lehetsz! “KÍSÉRLETEZÉS” Egy valódi experimentális munkafolyamat az olyan, hogy elkezdesz valamit, de fogalmad sincs mi lesz belőle. Olyan eszközökhöz is nyúlsz, amikhez amúgy nem szoktál. Kipróbálsz dolgokat, amiket egyáltalán nem tudsz kontrollálni, mert vagy nincs rutinod a médiumban, vagy nem tudod, hogy a dolog hogy fog elsülni, miből mi lesz. Az experimentális munkafolyamat bevállalós, nem azt keresed, hogy mi néz ki jól, mi a szép, hogy mi a hatékony, nem reprodukálod azt, amit tudsz, ami bejáratott, hanem ismeretlen vizekre evezel. Rizikó, elveszettség érzése, rengeteg kudarc, de csodálkozás, ráébredés, meglepetések sora, valami ilyesmi az experimentális munkafolyamat! Erre a Performansz Estre bátran hozd el azokat a kételyeket, bizonytalanságokat, hezitálásokat, görcsöket, blokkokat és alkotói válságokat, amik egy experimentális munkafolyamat teljesen természetes velejárói. Meglátod, utána sokkal-sokkal tisztább lesz minden! “KORTÁRS FORMALIZMUS” A “kortárs” az nem egy olyan dolog, aminek vannak kőbe vésett szabályai, és igenis bátran neki lehet menni azoknak a szellemi dinoszauruszoknak, akik elhitetik veled azt, hogy van egy recept ahhoz, hogy jó kortárs művész legyél és jó kortárs művészetet csinálj. Felejtsd el a trendeket, ne akarj “teljesíteni”, ne várd a szakmai elismerést, ne számítson, hogy ki mit gondol majd! Bízz magadban, a művészetekben, kövesd a saját utad, add meg magadnak azt az alkotói szabadságot, amit sokan el akarnak venni tőled! Ne hagyd, hogy befolyásoljanak, hogy dobozba zárjanak, hogy emberek, akik ki tudja miért felhatalmazva érzik magukat ahhoz, hogy ítélkezzenek a művészeted felett elvegyék az önbizalmad, a hited! Erre a Performansz Estre ne “kortárs” művészetet hozz, hanem azt a művészetet, ami benned van, ami te vagy! Az őszinte hangodra vagyunk kíváncsiak, rád, a te gondolataidra, világodra, vágyaidra. És senki nem fogja megkérdezni tőled, hogy “mi a koncept” vagy “mit akarsz mondani” vagy “olvastad-e amúgy Butler-t”, mert rohadtul nem ez számít. Egyedül te számítasz! “FENNTARTHATÓ MŰVÉSZET” Ugyanúgy jellemző a túltermelés és a túlfogyasztás a szakmánkra, mint bármelyik másik piacra: rengeteg alkotás készül, részben mert a jelenlegi pályázati és ösztöndíj rendszerek, rezidenciák inkább a projektek megvalósítását, mintsem bemutatását, terjesztését támogatják. Konkrétan túl sok új alkotás készül, a játszóhely, a kiállítási lehetőség és a közönség viszont ehhez képest kevés, az igény és a figyelem pedig elaprózódott. Célunk, hogy ez a Performansz Est a következő kérdéseket is felvesse: Vajon a művészeti szektorra jellemző intenzív termelést hogyan lehetne újragondolni? Van-e “fenntartható művészet”, illetve mitől lesz egy projekt fenntartható? Mit kellene tenni ahhoz, hogy az előadóművészet tudatos és felelősségteljes lehessen, és kinek milyen szerepe lenne a változtatásban? Milyen új stratégiákkal lehetne helyrehozni az előadóművészetre is jellemző kereslet és kínálat közötti eltorzult viszonyt, milyen változások szükségesek a “piaci egyensúly” megtalálásához? “VERSENGÉS HELYETT ÖSSZEFOGÁST” Nem vagyunk egymás ellenségei, konkurenciája, sőt! Együttműködés, közösség, szolidaritás. Egymás segítése, felkarolása, támogatása, bátorítása. Ne add fel, ez egy kegyetlen világ és egy borzasztó nehéz szakma, de gyönyörű! Bízz magadban, a munkádban, ne add fel a kezdeti lelkesedésed, ne engedd, hogy mások irányítsanak, ne dőlj be, ne hagyd, hogy baromságokkal elkápráztassanak, hogy elvegyék az önbizalmad. Kövesd a saját utad, legyél önmagad, ezt csak úgy lehet! Ezzel a Performansz Esttel azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy figyeljünk egymásra, támogassuk egymást, bátorítsuk egymást, segítsük egymást! Hogy fogjunk össze, tartsunk össze, legyünk közösség!
0 Comments
 To be in community, to live in community, to create in community, to think collectively, to act collectively - this is clearly a trend today, especially in the artistic and activist worlds. Taking a critical approach, and being wary of "received ideas" and what seems obvious at first glance, invite us to question what may lie behind this rhetoric:
Sur la communauté Être en communauté, vivre en communauté, créer en communauté, penser collectivement, agir collectivement, telle est la tendance actuelle, notamment dans les milieux artistiques et militants. Adopter une approche critique, se méfier des "idées reçues" et des évidences, nous invitent à nous interroger sur ce qui peut se cacher derrière cette rhétorique :
 What does a school that makes things compulsory teach you? What do you learn from a school that you're obliged to attend, whatever your state of mind? What do you learn from a school you can only miss for "serious reasons", but where others decide for you what "serious reasons" are?
Dear Unlearning Facilitators, please, don't take it personally! It's not because you've done something wrong, but because in this school students learn to listen first and foremost to their personal needs in terms of well-being, space and time. It's not easy to unlearn to follow others and relearn to follow your inner intuition. For me, not coming to class is a decision that requires maturity and courage, and one that should be heard, respected and even praised. You can, as an Unlearning Facilitator, support students in this complex process of self-discovery and self-empowerment by keeping your door open and offering them the opportunity to return when they feel the time is right for them. Sometimes offering students a space where they can freely explore their own limits, boundaries, needs, listen to themselves and allow themselves to do things without feeling guilty, is more helpful than any "lesson" you can teach them. Sometimes the trust you can offer students is a greater gift than any tool, method, technique, advice or feedback you can teach them. Accompanying students in their personal development requires only one thing: listening to them. Thank you for listening them. Thank you for being there for them, and not for you. Que devez-vous faire si un étudiant abandonne votre cours ? Que vous apprend une école qui rend les choses obligatoires ? Qu'apprend-on d'une école où l'on est obligé d'aller, quel que soit son état d'esprit ? Qu'apprend-on d'une école que l'on ne peut manquer que pour des "raisons sérieuses", mais où d'autres décident pour nous de ce que sont les "raisons sérieuses" ? Chères Unlearning Facilitators, s'il vous plaît, ne le prenez pas personnellement ! Ce n'est pas parce que vous avez fait quelque chose de mal, mais parce que dans cette école, les élèves apprennent à écouter avant tout leurs besoins personnels en termes de bien-être, d'espace et de temps. Il n'est pas facile de désapprendre à suivre les autres et de réapprendre à suivre son intuition intérieure. Pour moi, ne pas venir en classe est une décision qui demande de la maturité et du courage, et qui doit être entendue, respectée et même saluée, félicitée. En tant que Unlearning Facilitator, vous pouvez soutenir les étudiantes dans ce processus complexe de découverte de soi et d'autonomisation en gardant votre porte ouverte et en leur offrant la possibilité de revenir lorsqu'elles estiment que le moment est venu pour elles. Parfois, offrir aux étudiantes un espace où elles peuvent librement explorer leurs limites, leurs besoins, s'écouter et s'autoriser à faire des choses sans se sentir coupables, est plus utile que n'importe quelle "leçon" que vous pouvez leur transmettre. Parfois, la confiance que vous pouvez offrir aux étudiantes est un plus grand cadeau que n'importe quel outil, méthode, technique, conseil ou retour que vous pouvez leur enseigner. Accompagner les étudiantes dans leur développement personnel ne demande qu'une chose : les écouter. Merci de les écouter. Merci d'être là pour elles, et non pour vous.  Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is.  A successful workshop is not necessarily one where we laughed a lot, where the atmosphere was nice, where human relations were easy and where we had a good time. For me, a successful workshop is a useful workshop, a space where we learned, unlearned and relearned things, no matter what. There's no hierarchy between theoretical, practical, technical or methodological workshops, just as there's no hierarchy between lexical knowledge or personal experience. They're just different entry points, without one being more valuable than the other. The question is not what you learn at a workshop, but how, and the role of a teacher (Unlearning Facilitator) is not to transmit something, but to invent a framework, to choreograph a context, that encourages individual initiative, responsibility and independence. A useful workshop is one where we make progress in relation to ourselves, without being compared or judged. Where we're encouraged and respected, where we can move forward and grow, developing at our own pace. You have to be open to realize that sometimes the teaching will come from elsewhere, sometimes the lesson won't be where you expect it to be.
Qu'est-ce qu'un workshop réussi ? Un workshop réussi n’est pas forcément un workshop où on a beaucoup ri, où l’ambiance était sympa, où les rapports humaines étaient faciles et où on a passé un bon moment. Un workshop réussi est pour moi un workshop utile, un espace où on a appris, désappris et réappris des choses, peu importe quoi. Il n’y a pas d’hiérarchie entre workshop théorique, pratique, technique ou méthodologique au même titre qu’il n’y a pas d’hiérarchie entre connaissance, savoir lexique ou expérience personnelle. Ce sont juste des portes d’entrées différents, sans que l'un ait plus de valeur que l’autre. La question n’est pas ce qu’on apprend à un workshop, mais comment, et le rôle d’une professeur n’est pas de transmettre des savoirs, mais d’inventer un cadre, chorégraphier un contexte, qui favorise la prise d’initiative, la prise de responsabilité, l’indépendance. Un workshop utile est un workshop où l'on progresse par rapport à soi-même, sans être comparées, sans être jugées. Où l'on est encouragées et respectées, où l'on peut avancer et grandir, en évoluant à son propre rythme. Il faut être ouverte pour se rendre compte que parfois l'enseignement viendra d'ailleurs, parfois la leçon ne sera pas là où on l'attend.  What is a teacher? Here at the School of Disobedience, we call teachers "Unlearning Facilitators." They're not your friends, parents or bosses, and you don't have to like them either. "Unlearning Facilitators" are not here to please you, but to be "useful". This usefulness can take many forms: a tool, a method, an experience that can help you to progress in your own artistic or personal journey. The question is not what an "Unlearning Facilitator" teaches, but how. The role of an "Unlearning Facilitator" is actually not to pass on knowledge, but to create a climate of trust that encourages the process of learning and unlearning, that raises questions and challenges what seems obvious.
Qu'est-ce qu'un enseignante ? Ici, à l'École de la Désobéissance, nous appelons les enseignantes des "Unlearning Facilitators". Elles ne sont ni vos amis, ni vos parents, ni vos boss, d’ailleurs vous n’êtes pas obligées de les aimer. Les "Unlearning Facilitator" ne sont pas là pour vous plaire, mais pour être "utiles". Cette utilité peut prendre plusieurs formes, un outil, une méthode, une expérience qui peut vous aider à développer votre propre voie, à progresser dans votre parcours artistique ou chemin personnel. La question n'est pas de savoir ce qu'un "Unlearning Facilitator" vous enseigne, mais comment. Le rôle d'un "Unlearning Facilitator" n'est pas de transmettre des connaissances, mais de créer un climat de confiance qui encourage le processus d'apprentissage et de désapprentissage, qui soulève des questions et remet en cause des évidences.  The convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds like a good idea, but in reality it's a practice of dissuading, exhausting and diluting small-scale and grassroots initiatives, based on the stupid myth that something is successful if it is big. But what if success had nothing to do with size?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive and toxic local activist milieu means that you are slowly being swallowed up by an opaque machine with unfocused ambitions, where you give up your original objectives for a supposedly nobler transversal goal. Because it's a competition? And is there a noble and nobler causes? And are they subordinate to each other? Is one goal more important than the other? Why? According to whom? Political activism is not a question of subsets, you are not automatically "part of" a cause, there are no sub-causes and main-causes, there is no cause-pyramid and cause-hierarchy, it's nonsense. Political activism isn't a cake, you don't get less of a cause just because someone else is involved in it. Just because someone else is doing it, doesn't mean you have to unite, it doesn't mean you'll be more effective together. Political activism is not an entertainment industry, it's not about how many tickets you sell. It makes absolutely no difference how many you are, really. To join a coalition means to grow, to change scale. You may seem louder on the outside, but on the inside you will suddenly start to echo: the inner space becomes emptier and emptier... Have we given ourselves up to unite, when we have already united?! We have given ourselves up to grow, but we have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The semantic field surrounding the coalition, reminiscent of capitalist logic, encourages small organisations, grassroots initiatives, to grow, develop and expand, while it is clear from the very first moment that if a small organisation outgrows itself, sooner or later it will lose its voice, its way, its heart. As this is clear from the outset, the question arises: is the push for coalition not a deliberate cannibalisation, a demagogic rhetorical weapon of destruction from within? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both the privilege of small organisations. Perhaps this is the reason for the whole cult of coalitions, perhaps this is why they use cheap tricks to try to absorb and then destroy small organisations: because they are dangerous when they are small, but when they grow they are loud only. The soul is lost in growth.  A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben.  Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség.  Amikor egy alkotó létrehoz egy fotó sorozatot vagy egy festményt, vagy akár egy performanszot, arra úgy fog hivatkozni, hogy “műtárgy”. Amikor ugyanez a művész létrehoz valamit, egy élő dolgot, ami mondjuk közösséggel vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos, arra már úgy fog utalni, hogy “projekt”. Függetlenül attól, hogy van-e tárgyi dimenziója (hiszen például egy performansznak sincs), vagy hogy be van-e árazva (mert például egy land art műnek vagy egy köztéri intervenciónak sincs ára). Miért kurva fontos a besorolás, a nomenklatúra, a megnevezés, amikor pont hogy szembe akarunk menni a kategóriákkal és felülírni a műfajok közötti határokat és hierarchiákat? Miért nem mindegy, hogy a közösségi művészeti alkotásokra “műtárgyként” vagy “projektként” tekintünk-e? Miért alakult ez így ki, mi áll ennek a megnevezési mechanizmusnak a hátterében?
A közösségi projektek radikális művészeti nyelvvel és formával operálnak, az a jellegzetességük, hogy be vannak ágyazva a realitásba és van egy nagyon konkrét és megfogható oldaluk. Egy közösségi projekt, a tárgy alapú művészettel szemben, például egyértelmű választ tud adni azokra a kérdésekre, hogy “ez miről szól”, “ez mire jó?”, “ennek mi az értelme?”. A nyelvezete persze lehet absztrakt (pl. tánc), a szándék mégis tiszta és érthető. A közösségi művészet több szempontból sokkal demokratikusabb mint más műtárgy-kategóriás-műfaj, nem a társadalom egy privilegizált szegmenséhez beszél rébuszokban, hanem mondjuk úgy, “leszáll a földre”. Talán pont ez a “baj” vele, és pont ezért szorul ki az akadémiai és intézményes diskurzusból, mert egyszerű, hétköznapi és közérthető. Mert van mögötte valódi tartalom, mert érdekeket tud érvényesíteni és változásokat tud hozni egyéni és társadalmi szinten is. Mert jelenleg az egyetlen művészeti forma, amelyiknek van éle, tétje, ereje. Az egyetlen, amelyik nem tetszeni akar, nem hízelegni, nem létező utakat könnyedén bejárni, menő trendeket ügyesen meglovagolni, felelősséget olcsón megúszni. Az egyetlen, amelyik gondolkodásában szabad, eszközében hatékony, a hatalomra nézve pedig veszélyes. |
Author"Born in Budapest (Hungary), in 1983, and graduated from the ENSAPC Art School (France) in 2016, I am working with art as a means of connection and with education as a means of activism. I am making full evening pieces and short-format performances, holding multi-sensorial political soft-spaces, creating immersive choreographic experiences, and building rebellious communities. In the past 8 years, I dreamed up the School of Disobedience, founded an artist collective then my own performance art company (Gray Box), launched an annual festival (Wildflowers), exhibited in a toilet, performed in a boxing ring, curated in an elevator, gave lectures in a techno club, run classes in a hammam... I like everything that is unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and learned how to follow my own path. I think the party is outside the canon." Archives
October 2023
Categories
All
|
RSS Feed