 During my time teaching at the Academy of Fine Arts in Vienna, my students often asked, "What is the role of the artist today?" I believe the artist’s role is not just to observe but to learn how to truly see, to make visible the tangled web of existence we so often overlook. While political rhetoric, religious doctrines, and dogmatic ideologies attempt to streamline reality—bending it to fit their agendas—artists dive into the mess of contradictions, paradoxes, and uncertainties that shape our lives.
Politics simplifies. It reduces the complex to digestible slogans, aiming to persuade, not to explore. Religion and ideology, too, provide comforting frameworks, but these frameworks can flatten the intricacies of perception, imposing truths where there are often only questions. What is lost in this process? The richness of life’s diversity, the subtle interactions, and the contradictions that make us who we are. Artists, on the other hand, reject these shortcuts. They reveal the layers, the connections, the things that don’t fit neatly into a box. They lean into ambiguity, embracing the shades of gray that others avoid. Their work does more than capture a moment—it uncovers how emotions, culture, social structures, and our environment are woven together in ways that are impossible to reduce to simple answers. Through this exploration, artists present a more honest, pluralistic view of existence. When we engage with art, we are asked to look deeper, to push past surface interpretations. Art reflects back at us the complexity of our own lives, inviting us to question, to reflect, and ultimately to embrace the uncertainty that surrounds us. That’s why artists are feared by those in power: they disrupt the narratives, they expose what’s hidden, and they inspire change in ways that shake the foundation of rigid systems.
0 Comments
 In the world of political activism, we often talk about systems and structures, about dismantling the forces that oppress and silence. But rarely do we start where all true transformation begins: with ourselves. Self-empowerment is not about ego, nor is it some isolated act of self-improvement divorced from the larger fight. It is the essential root of any lasting change, the bedrock from which all activism must grow. Without this foundation, any movement risks being hollow, a mere reaction to external forces rather than a force of its own.
Self-empowerment is not just personal growth. It’s about seeing yourself clearly, owning your strengths and weaknesses, and recognizing how deeply intertwined your internal battles are with the external struggles you fight against. When we learn to empower ourselves, we’re not just becoming better activists; we’re learning to dismantle the internalized narratives that keep us complicit in systems of oppression. And this is where the real work begins. When you begin this journey, you don’t just change how you move through the world—you change how you see the world. The personal becomes political, and suddenly, what seemed like small, individual acts of transformation—speaking out, reclaiming space, challenging your own conditioning—become threads in the larger fabric of revolution. And this is how movements grow. From the ground up. From the individual outward. Self-empowerment also brings with it a necessary resilience. When you’ve worked through your own fears and limitations, you don’t just learn to stand in your truth—you become unshakable. In a world that constantly pushes back against change, it is this inner strength that sustains you, that keeps you fighting when the stakes are high and the obstacles seem insurmountable. And in that steadiness, others find their strength. Self-empowerment is contagious. At the School of Disobedience, we teach that your personal transformation is never just yours. It’s a spark. As you change, so does the world around you. This is why we insist that activism and self-empowerment are inseparable. You cannot fight to free others if you are not free within yourself. Every personal breakthrough, every layer of social conditioning you peel away, every step you take toward your own liberation adds momentum to the broader struggle. We don’t pretend that self-empowerment is easy. It’s not. It requires a deep willingness to confront the ways we’ve been shaped by the very systems we seek to undo. It asks you to examine your place within those systems—where you’ve benefited, where you’ve been complicit, and where you’ve suffered. It’s uncomfortable work, but it’s necessary if we want to create something more than just another iteration of the same old power dynamics. When individuals do this work, something extraordinary happens: the collective shifts. A movement becomes more than just a reaction to injustice; it becomes a vision of a new way of being, a new way of existing together. This is where the real power lies, in the ability to see beyond the immediate struggle to the world we want to create—and in knowing that the world we want to create starts with us. At the School of Disobedience, we teach you to see yourself as a vital part of this transformation. Your growth is not a side effect of activism—it is activism. By aligning personal empowerment with collective action, we forge a path that leads not just to resistance, but to creation. We’re not just fighting against systems; we’re building new ones, ones that make space for everyone, that reflect the values of equality, justice, and freedom. This is the future we envision. A world where self-empowerment is not a luxury but a necessity, where personal transformation feeds directly into social revolution, and where every individual who dares to confront their own shadows becomes a beacon of possibility for others. The systems that bind us fear this kind of power because it cannot be controlled, and it cannot be stopped. This is your invitation to step into that power. To transform yourself, and in doing so, transform the world.  Human desire revolves around the idea of lacking what we do not have, making it a central part of our existence. We constantly yearn for what we perceive as missing, and this perpetual desire keeps us from true contentment. Desire equates to lack, and lack brings suffering.
Happiness is often thought of as having what we want, but it's not about having everything we want. Kant suggests that true happiness is more an ideal of imagination than reason. Real contentment comes from fulfilling a significant portion of our desires. However, we only desire what we don't have, so we are perpetually seeking and never completely satisfied. When a desire is fulfilled, it ceases to be a desire. Sartre said, “Pleasure is the death and failure of desire.” Once we get what we want, it loses its allure, and we start longing for something new. Therefore, happiness isn't about having what we once desired but continuously having new desires. Unfulfilled desires cause frustration and suffering, while fulfilled desires lead to boredom, as the lack and longing that drive us dissipate. The object of our desire, when unattained, seems to hold unparalleled value. But once achieved, it loses its significance, and we quickly move on to desiring something new. Eastern philosophies, particularly Buddhism, emphasize the idea that attachment to desires is the root of suffering. The Four Noble Truths teach that recognizing the nature of suffering, understanding its cause (attachment and desire), and following the Eightfold Path can lead to liberation from this cycle. By letting go of attachment and learning to be present, one can find peace and contentment that transcends the ups and downs of desire. As Schopenhauer states, happiness is not the presence of desire but its absence. You might think, "I would be happy if..." but whether the "if..." comes true or not, true happiness is rarely found. Instead, we oscillate between suffering from unfulfilled desires and boredom from satisfied ones. This leads to the grim realization summed up by Schopenhauer's quote: "Life swings like a pendulum, from right to left, from suffering to boredom." George Bernard Shaw poignantly summarized this paradox by stating: "There are two tragedies in life. One is not to get your heart's desire. The other is to get it."  My Fight Clubs are arenas for reappropriation. Here, through practices like self-defense, wrestling, and playful fighting, we not only reclaim but also assert our ownership of voices, bodies, emotions, and spaces that rightfully belong to us but have been unjustly taken away.
My Fight Clubs are also brave spaces where we dare to challenge societal norms and personal limitations. In this nurturing and secure environment, participants are encouraged to explore their physical and emotional boundaries without fear of judgment, allowing for deep personal growth and empowerment. My Fight Clubs are political soft spaces for tactical and strategic thinking, where we learn how to navigate power dynamics, resist domination, and stand up for ourselves. Here, I empower individuals to become agents of transformation, starting with their own personal development. My Fight Clubs are spaces of leadership outside of the capitalist framework. Here, we explore our unique leadership styles and reclaim agency, fostering confidence, and developing the skills necessary to occupy space and effect change.  Azt hiszem engem nem az érdekel, hogy milyen ösztöndíjak vannak a piacon, hanem például hogy milyen más lehetőségei vannak egy mai magyar kortárs képzőművésznek arra, hogy konkrétan ne haljon éhen. Az ösztöndíj rendszer, mellesleg romokban, mellesleg egy szűk szekta kezében, egy-egy kivétellel, alamizsna, semmiképpen sem megoldás.
A pályázati rendszer egy iszonyú toxikus függőség. Egy drog, amire rászoktatják a művészeket, egy kiszolgáltatott helyzet, ami észre sem veszed milyen megalázó és hitvány. Amikor pályázol, és elfogadod, hogy a rendszer része leszel, tudd, hogy ezzel leginkább egy szűk réteg hatalmi pozícióját erősíted. Feletted. Ettől függetlenül nem a művészeket hibáztatom, értem miért pályáztok, én is volt, hogy pályáztam. De nem is a pályázati rendszert, hiszen maga a rendszer teljesen logikus, hogy létrejön, és ultra liberális kapitalista eszmével kapva kap művészek nyomorán. Én a művészetoktatási rendszert hibáztatom, amiért erre a cuccra szoktatja a diákokat. Amiért nem mutat nekik mást. Amiért megnyomorítja művészek önbecsülését egy demagóg, hazug retorikával. Amiért nem hisz a diákokban, és nem nyit ki előttük új kapukat! Nem az volna a dolga a jelenlegi művészetoktatási rendszernek, hogy ismerteti a diákokkal a létező pályázatokat, hanem hogy támogatja és bátorítja őket abban, hogy megtalálják a függetlenségük útját, segít nekik abban, hogy művészként hogyan tudnak a saját lábukra állni. A School of Disobedience ebben is más, hogy az akadémiával ellentétben nem a függőségre, hanem az önállóságra nevel!  Q & A with Anna Ádám, Founder of the School of Disobedience
Q: Anna, could you tell us about the inspiration behind founding the School of Disobedience? A: The School of Disobedience was born out of a deep commitment to challenge conventional norms in art education and beyond. It merges my passion for creation, research, non-formal education, and community activism into a cohesive vision aimed at fostering personal and social transformation. Q: How does the School of Disobedience integrate non-formal interdisciplinary performance art education? A: Our Multidisciplinary Dance Performance Studies Program is at the heart of our educational mission. It offers a space where participants explore art not just as a skill but as a tool for personal liberation and social change. We blend embodied practices with theoretical insights to create a dynamic learning environment that encourages experimentation and critical thinking. Q: What role does empowerment play within the framework of the School of Disobedience? A: Empowerment is central to our ethos. Through our Fight Club, we utilize play fighting and self-defense as pathways to reclaiming body autonomy and voice. This practice empowers individuals to confront societal norms and stereotypes, fostering self-confidence and resilience. Q: Could you elaborate on the transformative aspect of the School of Disobedience’s retreats? A: Our summer and fall retreats are designed as spaces of transformation. Here, participants engage in activities that promote emotional and spiritual well-being, using art and community support to navigate personal and societal challenges. It’s about creating a nurturing environment where development and growth can flourish. Q: How does the School of Disobedience contribute to research in non-formal education and community activism? A: We see ourselves as a laboratory for exploring alternative approaches to education and activism. By blending artistic practices with critical inquiry, we aim to push boundaries and challenge established norms. Our goal is to contribute new insights and methodologies that can inspire broader social change. Q: What are your hopes for the future of the School of Disobedience? A: I envision the School of Disobedience as a catalyst for a more inclusive and liberated society. My hope is to continue reaching more individuals who seek to explore their creativity, reclaim their agency, and challenge the status quo. Together, we can co-create a world where disobedience becomes a powerful tool for personal and collective transformation.  For years, I've been turning down institutional requests disguised as "theater education programs" or "museum pedagogy workshops." These methods, with their demagogic smiles, infantilize and playfully manipulate audiences of children, adults, seniors, or marginalized groups. "Taste-shaping" becomes propaganda and manipulation, especially when institutions mold artists into producing similar works that fit their own agenda. Convincing people that this is "the" art, or this is how it "should" be interpreted, is akin to telling someone what to think, what qualifies as art, what to applaud, and when. These sessions don't aim to foster critical thinking; instead, they promote indoctrination and dogmatic worship.
Most museum pedagogy and theater education programs can be seen as mere sales strategies—a means to expand the institution's target audience and promote the artists it represents. But in terms of pedagogy and education, they're utterly irrelevant—don't be fooled! In fact, neither theater education programs nor museum pedagogy would be necessary if artists created art directly for their audience, rather than relying on intermediaries like curators, critics, and art historians who interpret and explain artworks in cryptic language. These intermediaries are like translators decoding jargon and unraveling academic puzzles. But why? I believe that, eventually, artists will create directly for their audience rather than for intermediaries. They won't aim to please a narrow circle but to reach broader audiences. They won't seek to prove themselves but to connect. They won't close off but open up. They'll share and give. To achieve this, I think we need a radical transformation in academic art education. Artists must be socialized in a platform where they learn to break free from conventions. They shouldn't aim to fit into art history but to break out of it. They shouldn't seek continuity and assimilation but rupture. They shouldn't look back to the past, rely on existing rhetoric, follow trends, or boast about following someone else's path. Instead of writing a new chapter in the book, they should come up with something entirely new. Therefore, what we need today is an art education that doesn't produce cannon fodder but independent and critical artists who create freely, experiment boldly, and aren't afraid to explore new territories. The School of Disobedience is exactly that.  "This event doesn't want to be anything more than a performance evening.
This evening is radical because it's simple, honest, and generous. It doesn't compare people and it doesn't think in terms of competition. Its courage lies in its freedom. Its freedom is where it finds its courage." WHY CHOOSE A REHEARSAL ROOM FOR THE PERFORMANCE EVENING? ➤ To foster an environment of experimentation. Rather than presenting a polished performance, we aim to explore and refine our ideas. This process invites spectators to actively engage and participate in the creative journey. It's an open invitation for those intrigued by the creative process to join us. For those seeking a more traditional experience, the theater awaits. The setting is deliberately informal, devoid of judgment or pressure. Here, freedom reigns supreme — freedom to create, to experiment, to play. WHY OFFER THE PERFORMANCE NIGHT FREE OF CHARGE? ➤ Performance Night operates on a non-curated basis, eschewing judgment in favor of inclusivity. By limiting submissions to the first 8 entries, we sidestep the pitfalls of canonization, ensuring diversity and spontaneity in our lineup. This approach liberates us from the constraints of uniformity and predetermined expectations regarding form, content, or professionalism. Embracing contingency and unpredictability, we open the door to limitless possibilities. The evening remains free as a collective effort, sustained by the contributions of all involved — organizers, performers, audience members, and venue hosts alike. Let's nurture this shared endeavor, fostering a space where freedom thrives within a supportive framework. Together, we uphold the essence of our community, cherishing our collective autonomy and creative expression. IS THIS WHERE ORBÁN BASHING AND SYSTEM SMASHING GO DOWN? ➤ No, Performance Night isn't a platform exclusively reserved for anti-establishment discourse. While we encourage taboo-breaking and critical thinking, divergent opinions are welcome, even if they challenge mainstream narratives. However, if you're performing, we urge you to uphold freedom of expression and individual liberties, respecting the distinction between political activism, political art, and propaganda. It's essential not to impose personal beliefs on others. In essence: express yourself freely, but do so with consideration! Over the past year, we've cultivated an audience that's wonderfully diverse, spanning age, culture, and ideology. This diversity enriches our event, and it's something worth preserving. Let's work together to ensure Performance Night remains a space that's free, inclusive, and respectful of differing perspectives. Let's refrain from turning it into a platform for any specific political, religious, or ideological agenda. Let it remain what it is: a beacon of freedom, inclusivity, and acceptance.  "Ez az esemény nem akar több lenni, mint ami: egy performansz est.
Ez az est attól radikális, hogy egyszerű, őszinte és nagylelkű. Nem méricskél, nem hasonlít össze, és nem versengésben gondolkodik. Attól bátor, hogy szabad. Attól szabad, hogy bátor." MIÉRT PRÓBATEREMBE SZERVEZITEK A PERFORMANSZ ESTET? ➤ Azért, hogy elkerüljük a félreértést: Mi itt kiPRÓBÁLUNK dolgokat. Nem bemutatunk egy kész előadást, hanem ötletekkel kísérletezünk. És ennek a kísérletezésnek a folyamatába lehet nézőként betekineni. Akit ez érdekel, az eljön. Akit nem, az színházba megy. A keret tiszta, ahogyan az is, hogy ebből kifolyólag nincs ítélkezés, nincs teher és nincs nyomás. Szabad alkotás a menü, szabad kísérletezés. Játék. MIÉRT INGYENES A PERFORMANSZ EST? ➤ Azért, mert a Performansz Est nem egy kurált esemény, nem zsűrizzük a beérkezett anyagokat, hanem az első 8 jelentkező után lezárjuk a felhívást. Ezzel kiküszöböljük a kanonizációt, az ízlés- és véleményformálást, azt, hogy az este "egységes" legyen (minek?), és azt is, hogy a produkciók bármilyen formai, tartalmi, szakmai, esztétikai stb. elvárásnak megfeleljenek. Ugyanakkor garantálni sem tudunk semmit, itt senki sem tudja mire lehet majd számítani. Emiatt az esetlegesség és kiszámíthatatlanság miatt ingyenes az est, és egyébként addig tud ingyenes maradni, ameddig ezt közösen csináljuk, és mindenki tesz bele egy kicsit! Ki szervez, ki előad, ki néz és visszajelez, ki a teret adja, ki a teret tartja... Ez egy közös ügy, vigyázzunk egymásra, a térre, a keretre, a keret által garantált szabadságunkra. ITT MEGY AZ ORBÁNOZÁS MEG A RENDSZERKRITIKA? ➤ Nem. Tabu döntögetés, kritikus gondolkodás, ellenvélemény megfogalmazása jöhet, természetesen akkor is, ha ellene megy a közegünk mainstream retorikájának. Ellenben ha előadnál, arra kérünk tartsd tiszteletben a szabad véleményformálást és az egyéni szabadságjogokat, tegyél különbséget a politikai aktivizmus, a politikai művészet és a propaganda között, és ne azért gyere ide, hogy a saját nézeteidet másokra ráerőltesd. Vagyis: elmondhatod, hogy mit gondolsz, de nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan teszed! Az elmúlt egy év alatt ugyanis sikerült egy olyan eseméyt létrehozni, aminek a közönsége valóban tág és diverz. Nagyon különbözőek vagyunk, nem csak életkorban, kulturálisan, társadalmilag, hanem nézetek és gondolkodás terén is. Szerintem ez érték, és erre szeretnék vigyázni! Segítsetek, hogy ez így maradhasson, és ne legyen a Performansz Estből "egy bizonyos" politikai, vallási, ideológiai, retorikai irányt képviselő tér. Maradjon annak, ami: SZABAD, BEFOGADÓ és ELFOGADÓ.  Alkotóként folyamatosan döntések előtt állunk. Folyamatosan kérdések merülnek fel bennünk, és nekünk az a dolgunk, hogy ezekre egy ponton választ adjunk: kikkel dolgozzunk, hogy kezdődjön a darab, hogy végződjön, a kutató folyamatból mit tartsunk meg és mit kukázzunk ki, mi legyen a jelmez, legyen-e díszlet, használjunk-e kelléket, hol adjuk elő, kiket szólítsunk meg...
Állítólag a művészeti iskolákban majd megtanítanak arra, hogy hogyan hozzál meg ezekre a kérdésekre “jó” döntéseket. Állítólag. De szerintem ez baromság. Én nem gondolom, hogy a művészetben lennének “jó” vagy “rossz” döntések. Egyszerűen csak döntések vannak, amikbe alkotóként beleállunk és kész. Ezeknek a döntéseknek egy részét tudatosan fogjuk meghozni, diktál majd a "józan ész", a logika meg a racionalitás, a kontextus, a rendelkezésre álló forrás, ilyenek. De lesz egy része, amiket csak úgy meghozunk, nem igazán tudjuk miből, miért. Van, aki ezt tehetségnek hívja, van, aki megérzésnek, intuíciónak, más tudatalattinak. Lényeg, hogy az alkotófolyamat során meg fogsz hozni döntéseket, néha fogalmad sincs miért. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy a tudatalattiból meghozott döntéseknek is tudatosnak kell lenniük. Ezért elkezdesz koncepciót “gyártani”, próbálsz ráhúzni racionalitást arra, ami pont arról szól, hogy nem az. Próbálsz logikát vinni abba, ami nem logikus. Próbálsz érveket csinálni az érzelmekből. Magyarázatot találni arra, amit nem kell megmagyarázni, mert talán nem is lehet. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy egy művész minden kérdésre tudjon válaszolni a munkájával kapcsolatban. A kánon szerint olyan nincs, hogy "nem tudom". Mintha bizalomra és önbizalomra csak akkor lennél jogosult, ha bármilyen felmerülő kérdésre konkrét válasszal tudsz szolgálni, kész a meggyőző "pitch", tisztán, érthetően és logikusan tudsz beszélni arról, amit állítólag egészében átlátsz. A művészettörténet is erre a mítoszra épít, hogy alkotásokat ánblokk meg lehet magyarázni. Ez egy hazugság. A munkáink egy része vakfolt, egy fekete lyuk, amit rengeteg ellentmondás, kétely, irracionalitás övez, és pont ettől érzékeny, pont ettől törékeny, hogy helyenként ködös és megmagyarázhatatlan. A konceptuális művészeti irány és a jelenlegi retorika-alapú prezentációs diszpozitív arra sarkallja a művészeket, hogy azt hazudják minden alkotói gesztus mögött van racionális magyarázat. Pedig tudjuk jól: nincs. A konceptuális művészet megúszós művészet: elbújsz elméletek mögé, távolságot hozol létre, nem közeledsz. Se magadhoz, se a közönségedhez. Kívül maradsz, úgy csinálsz, mintha. Azért absztrahálsz, mert nem mersz megnyílni, azért operálsz a társadalomnak csak egy privilégizált szegmense által ismert nyelvi és esztétikai kódrendszerrel, mert a nyugat-európai kortárs művészeti kánon jelenleg teljesen érzéketlen az érzelmekből fakadó esetlegességre. Jogos, hogy nem mersz megnyílni, ki merne ebben az ellenséges környezetben? Érthető, hogy nem vállalod fel az érzelmeidet, ki vállalná fel ebben az elnyomó, itélkező és kirekesztő kortárs művészeti mezőben? Ahhoz hogy lépjünk, hogy a kamu konceptuális művészetből egy érzékeny és bizonytalan művészet felé közeledjünk, el kell kezdenünk nyitni, elfogadni és bízni. Az Engedetlenség Leányiskolája ehhez kíván bátor és biztonságos közeget teremteni. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
July 2024
Categories
All
|
RSS Feed