 Amikor egy alkotó létrehoz egy fotó sorozatot vagy egy festményt, vagy akár egy performanszot, arra úgy fog hivatkozni, hogy “műtárgy”. Amikor ugyanez a művész létrehoz valamit, egy élő dolgot, ami mondjuk közösséggel vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos, arra már úgy fog utalni, hogy “projekt”. Függetlenül attól, hogy van-e tárgyi dimenziója (hiszen például egy performansznak sincs), vagy hogy be van-e árazva (mert például egy land art műnek vagy egy köztéri intervenciónak sincs ára). Miért kurva fontos a besorolás, a nomenklatúra, a megnevezés, amikor pont hogy szembe akarunk menni a kategóriákkal és felülírni a műfajok közötti határokat és hierarchiákat? Miért nem mindegy, hogy a közösségi művészeti alkotásokra “műtárgyként” vagy “projektként” tekintünk-e? Miért alakult ez így ki, mi áll ennek a megnevezési mechanizmusnak a hátterében?
A közösségi projektek radikális művészeti nyelvvel és formával operálnak, az a jellegzetességük, hogy be vannak ágyazva a realitásba és van egy nagyon konkrét és megfogható oldaluk. Egy közösségi projekt, a tárgy alapú művészettel szemben, például egyértelmű választ tud adni azokra a kérdésekre, hogy “ez miről szól”, “ez mire jó?”, “ennek mi az értelme?”. A nyelvezete persze lehet absztrakt (pl. tánc), a szándék mégis tiszta és érthető. A közösségi művészet több szempontból sokkal demokratikusabb mint más műtárgy-kategóriás-műfaj, nem a társadalom egy privilegizált szegmenséhez beszél rébuszokban, hanem mondjuk úgy, “leszáll a földre”. Talán pont ez a “baj” vele, és pont ezért szorul ki az akadémiai és intézményes diskurzusból, mert egyszerű, hétköznapi és közérthető. Mert van mögötte valódi tartalom, mert érdekeket tud érvényesíteni és változásokat tud hozni egyéni és társadalmi szinten is. Mert jelenleg az egyetlen művészeti forma, amelyiknek van éle, tétje, ereje. Az egyetlen, amelyik nem tetszeni akar, nem hízelegni, nem létező utakat könnyedén bejárni, menő trendeket ügyesen meglovagolni, felelősséget olcsón megúszni. Az egyetlen, amelyik gondolkodásában szabad, eszközében hatékony, a hatalomra nézve pedig veszélyes.
0 Comments
 When an artist creates a series of photographs, a painting, or even a performance piece, she typically refers to it as an "artwork." However, when the same artist creates something living that addresses community, social, or political issues, it's often termed a "project." This classification remains significant whether the creation has a material dimension (such as a performance that lacks physical form) or lacks a price tag (as with land art or public space interventions). Why is classification, nomenclature, and naming crucial when challenging categories, boundaries, and hierarchies across genres? What lies behind this naming mechanism?
Community projects operate with a radical artistic language and form, deeply rooted in reality with a concrete and tangible impact. Unlike object-based art, a community project can straightforwardly answer questions like "what is this about?" or "what is the purpose?" Although its language might be abstract (as in dance), its intention remains clear and understandable. In many respects, community art is more democratic than other art forms; it avoids speaking in cryptic messages to a privileged segment of society and instead "grounds" itself in everyday life. Perhaps this simplicity and accessibility are precisely why it's excluded from academic and institutional discourse. Community art possesses genuine substance, asserts interests, and has a tangible impact at both individual and societal levels. It stands as one of the few art forms today that is liberated in its thinking, effective in its methods, and a threat to established power structures. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
February 2025
Categories
All
|
RSS Feed