 A nyílt felhívás műfajának választása tudatos döntés, amely összhangban áll a Performance Now! Fesztivál és a School of Disobedience alapvető értékeivel: kíváncsiság és nyitottság a kísérletezésre, az újra, a szokatlanra, az ismeretlenre, a kiszámíthatatlanra, a váratlanra.
Ha a fesztivál meghívásos lett volna, azzal megmaradtunk volna egy zárt körben, amely az ismert, elismert vagy már bejáratott művészek munkáit preferálja és helyezi előtérbe újra és újra. Ez gyakran a kánon újrajátszásához vezet, amely – bár fontos – nem feltétlenül hoz friss perspektívákat vagy új alkotói hangokat. Az ilyen kurátori döntések kockázata, hogy a megszokott buborékok és kapcsolati hálók tovább erősödnek, miközben a periférián lévő művészek vagy radikálisabb, kísérletezőbb alkotók, marginálisabb hangok nem kapnak teret. A nyílt felhívás ezzel szemben lehetőséget teremt a váratlan találkozásokra és a kanonikus művészeti diskurzus folyamatos megkérdőjelezésére és tágítására. Demokratikusabb, mert nem előzetes ismeretségeken vagy intézményi beágyazottságon múlik a részvétel, hanem a beküldött művek és azok relevanciája alapján dől el. Ez a hozzáállás rezonál a School of Disobedience ethoszával, amely a diszruptív, szubverzív, és kánonon kívüli esztétikák, diskurzusok és performatív szemantikák számára kíván platformot teremteni. A nyílt felhívás egyben azt is jelzi, hogy a fesztivál befogadó és elfogadó közösségként működik, amelyben bárki számára adott a lehetőség, hogy művészetével hozzájáruljon a közös gondolkodáshoz. Ez nemcsak az alkotók számára felszabadító, hanem a közönség számára is izgalmasabb, hiszen így egy sokszínűbb, kiszámíthatatlanabb és élőbb program jöhet létre. A két nap alatt 68 művész mutatkozik meg 14 országból: pályakezdők és ismertebbek, fiatalok és idősebbek, egyéni és csoportos formációk, akik művészetükkel bemutatják a “kortárs performansz és közösségi művészeti praxisok” széles és szinte beláthatatlan spektrumának egy-egy elrejtettebb szegmensét, kevésbé látható zegzugát.
0 Comments
 A Performance Now! Fesztivál tulajdonképpen nem egy fesztivál. Legalábbis nem csak. Ez mindenek előtt egy közösségi művészeti gyakorlat, ami teret kíván adni más közösségi művészeti gyakorlatnak. Egy "mise en abym"e: művészet a művészetben, közösség a közösségben.
A Performance Now!-nak tehát csak a formája, a kifejezőeszköze, a médiuma “fesztivál”, de alapvetően más célt és értéket képvisel, mint általában a fesztiválok. Itt egyértelműen prioritás az együttműködés, a közös építés és a közösség-építés, prioritás, hogy arénaként működjünk, ahol emberek találkoznak és kapcsolódnak. Prioritás, hogy teret tartsunk és teret adjunk: alkotásra, tapasztalásra, tanulásra és tanításra, közös fejlődésre és gondolkodásra. Fontos az “együtt”, hogy itt mindenki számít, hogy a “fesztivál”, mint művészi forma, struktúrál, rendez, és rendszerez, keretet nyújt, tehát biztonságot ad, lehetőséget teremt, és ajtókat nyit ki. Összeköt és kovácsol. Épít és lehetővé tesz. Fontos az “együtt”, és az “ugyanannyira”: itt mindenki ad és kap, tanít és tanul, beletesz és kivesz. A fesztivált gyakorlatilag egy 100 fős közösség szervezi, aminek Ti is a részesei vagytok. Van ugye a szervezői stáb, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szak hallgatói, és vannak azok, akik kapcsolódtak hozzánk: vagy elszállásolnak egy külföldi művészt, vagy írnak rólunk, vagy dramaturgiai konzultációt biztosítanak a művészeknek, vagy eljönnek a szakmai programra ismerkedni, hallgatók, akik fotóznak, barátok, akik jegyet szednek, emberek, akik ilyen vagy olyan formában beleteszik ebbe a tudásuk, az idejük, hogy aztán kivehessék az élményt, a tapasztalást, a kapcsolódást, amit a fesztivál nyújt. Ez cserekereskedelem, egy alternatíva a kapitalista berendezkedésre, egy bizonyíték arra, hogy így is lehet. Máshogy is, és így is. Nem állítom, hogy ez “a” megoldás, de aktívan kísérletet teszek arra, hogy igényes művészetet csinálni, kapcsolati tőkét kovácsolni, fejlődni és tanulni, nem kerül milliókba, nincs szükség NKA-ra, se IZP-re, se ösztöndíjra, se pályázatra, se szponzorokra, mert mindenki beletesz egy kicsit. Ennek a fesztiválnak ez a lényege: mindenki beletesz egy kicsit, hogy együtt létrehozzunk valami nagyot. És itt a nagy nem azt jelenti hogy látható, hogy harsányan csillog, hogy mindenhonnan folyik, hanem hogy érték és lényeges. Meghatározó. Mert emberi. Az hogy a kézenfekvő kapitalista berendezkedés helyett a cserekereskedelem az üzleti modellünk konkrétan azt jelenti, hogy a pénzforgást amennyire lehet kiiktattuk, a valuta nálunk nem a forint, hanem a fesztiválbérlet, ez a számrendszerünk alapja. Ezzel nem muszáj egyet érteni, a képlet baromi egyszerű: ha nem akarsz a közösségünk tagja lenni, és az időddel vagy a tudásoddal kereskedni, még mindig vehetsz egy bérletet, ezt a lehetőséget fenntartjuk, de kifejezetten támogatni nem támogatjuk. Miért van ez így kitalálva? Azért, amivel kezdtem, mert itt a szempont az “együtt”. Hogy ez a fesztivál elsősorban platform legyen az ismerkedésre, és a kapcsolódásra. És az egész szervezési modell nem más, mint egy őszinte gesztus ebbe az irányba. Ez egy szűrő, a szűrő pedig egy fókusz. Ezen a fesztiválon ezzel a szervezéssel olyan emberek lesznek jelen az elkövetkezendő két napban, akik ezekben az értékekben hisznek, akik ezt értik, és akik látják ebben az “üzletet”, hogy igazából sokkal jobban járnak és sokkal többet kapnak, ha eljönnek három órát jegyet szedni, mintha vásárolnak egy bérletet… Azok vannak most is itt, és azok lesznek hétvégén jelen, akik elsősorban a projekthez szeretnének csatlakozni, és csak utána a fesztiválhoz. Tehát akiket a közösség fogott meg ebben, az értékeink, és csak másodsorban a program. Hiszen, tulajdonképpen, itt a közösség maga a program, az érték, és a cél. Sok szeretettel üdvözlöm tehát ezen a sajtótájékoztatón közösségünk tagjait, akik ilyen vagy olyan formában csatlakoztak ehhez: Hallgatókat - szervezőket Helyszíneket Művészeket Sajtós kollégákat Önkénteseket Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy ez nektek is fontos!  Magyar Dipló (MD): Alkotóművész vagy, szerző, közösségi aktivista, és kulturális vállalkozó. A School of Disobedience megálmodója és igazgatója, a Gray Box társulat társalapítója, művészeti vezetője és koreográfusa, a Performance Now! Fesztivál alapítója, a Radikális & Experimentális Performansz Est programsorozat kitalálója, szakmai referense, és producere. Szerteágazó az alkotói praxisod, darabokat csinálsz, érzékeny és hibrid tereket hozol létre, közösségeket építesz. Mit viszel ebből a 1111 Galériába? Lesz-e a rezidenciádnak kifejezetten fókusza?
Ádám Anna (Á. A.): A hét hónapos rezidenciát négy egymással szorosan összefüggő tevékenység köré építem: kutatás, alkotás, oktatás és közösségépítés. A kutatás elsősorban a performansz művészetre fókuszál. Nyitott, kreatív platformot, szabad kísérletezésre alkalmas laboratóriumot kell elképzelni például tematikus workshopok performansz estek formájában, amihez felhívások révén lehet majd csatlakozni. Az alkotás saját előadás előkészületeire utal. Egy szöveget és táncot ötvöző duetten dolgozom novembertől, amiben egy táncos és egy színész a személyes múltjukkal való szembenézés és megbékélés rögös útján csatangolnak. Tehát próbateremként is fogom használni a galériát, de ennek is lesznek nyitott alkalmai, fázis bemutatói. Oktatás alatt azt értem, hogy a School of Disobedience radikális, kritikus és experimentális performansz művészeti iskolának a galéria lesz az elkövetkezendő időszakban a székhelye. Ide hozom az órákat, a házibemutatókat, a nyilvános előadásokat, és az összes ingyenes szatellit programot, ami az iskola szellemiségében marginális esztétikákat, hangokat, víziókat kíván megszólaltatni, bemutatni. Végül a közösségépítés együttműködéseken alapuló közös programokat, művészi és nem művészi eseményeket takar. Ennek egyik példája a 3. Performance Now! fesztivál, amit két másik helyszínnel összefogva (STEREO Művház és AGORA Community) idén a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék hallgatói szerveznek, vagy a tavaszi első Kortárs Költészeti Biennálé, ami szintén társintézményekkel való szoros együttműködések révén valósul majd meg. MD: A relációesztétikát tovább gondoló és pedagógiai tartalommal kiegészítő School of Disobedience-re alkotói munkásságod egyik állomásaként, szinte műtárgyként tekintesz, holott nincsen se képi se tárgyi mivolta. Kifejezetten közösségi művészeti alkotásként utalsz rá, de nekem úgy tűnik, a gyökerek a Black Mountain College, sőt, a Bauhaus School, a radikális és kritikai pedagógia, valamint az underground politikai mozgalmak esztétikájából is merítkezik. Hogyan fér össze a gyakran kritikus, radikális és intézményellenes retorikád azzal a gesztussal, hogy hét hónapra beköltözöl egy 11. kerületi szépen felújított white cube-ba? Á. A.: Az, hogy megvan az akadémikus oktatásról a véleményem, nem jelenti azt, hogy elhatárolódok a felsőoktatási művészeti intézményekkel való együttműködéstől. Ugyanígy, szerintem lehetek egyszerre kritikus az intézményrendszerrel, de együttműködésre nyitott. Nekem a radikális nem azt jelenti, hogy dacosan kizárok és elhatárolódok, hanem azt, hogy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és ennek hangot merek adni. Én nem gondolom azt, hogy mindenkinek mindenben egyet kellene értenie, ahogyan azt sem, hogy jobb lenne a világ, ha csak olyan iskolák lennének, mint az enyém. Van, akinek az akadémia jön be, van, akinek meg az én iskolám. És ez teljesen rendben van így. Tudod, én egy plurális álláspontot próbálok képviselni, amiben a különböző nézetek nagyon szépen megférnek egymás mellett. Sőt, szerintem sokat tanulhatunk a különbségekből, talán többet is, mintha csak olyan emberekkel vennénk körül magunkat, akikkel mindenben megegyezik a véleményünk. Tehát én a cselekedetemmel pont hogy azt próbálom hangsúlyozni, hogy esélyt kell adni a párbeszédre, a közös gondolkodásra. Lehet, hogy több munka és nagyobb kihívás, de azt gondolom, mindenkinek többet is ad, többet tudunk tanulni belőle. MD: Ez egy elég fontos állásfoglalás egy politikailag élesen polarizált országban, ahol az ideológiai viták, különbségek, néha családi kötelékeknek, barátságoknak, szakmai együttműködéseknek vetnek véget. Abból amit mondasz, nekem az rajzolódik ki, hogy az elfogadás és más nézőpontjának a befogadása meghatározó számodra, és olyan tereket szeretnél létrehozni a 1111 galériában is, ahol a különbség nem probléma, hanem szinte egy lehetőség az egyéni és közös fejlődésre. Ez a gondolat a kutatási területeddel is szépen rezonál, ami a diferenciálódás témájára reflektál különböző perspektívákból. Mesélsz erről? Á. A.: Igen, valóban fontos a tereimben a különbségek érzékelése, megértése és elfogadása. A darabjaim azokról a belső vagy külső konfliktusokról szólnak, amik a mássággal, különbségek felvállalásával kapnak teret. Secret Garden egy belső vívódást, a Right for Fight egy szerelmi párbajt, az Utopia/Dystopia pedig az egyén és egy globális jelenség (klímaváltozás) közötti egyenlőtlen harcot jeleníti meg. Az új előadásomban, amin a galériában fogok dolgozni, a megfutamodás a szembenézéssel kerül majd konfliktusba. MD: Konfliktus tehát a fő kutatási területed, mindemellett birkózol, 2023-ban a Francia Intézet támogatásával Szenegálban töltöttél egy hosszabb tanulmányutat, ahol a helyi birkózás technikáját sajátítottad el. A Right for Fight darabod többek között ebből a mozgásanyagból inspirálódik, közben Feminista Fight Klubbot is tartasz több éve, ahol az önbizalom izmait erősítitek, fejlesztitek női közösségben. És mégis, a tereid nem harcosak! “Puhák és érzékenyek. Elfogadóak és befogadóak. Nyitottak és empatikusak.” - írod. Ezt hogyan tudod garantálni? Mitől lesz biztonságos egy tér? Á. A.: Szerintem attól, hogy van kerete, a határok és a célok tisztán és érthetően vannak kommunikálva, és mindenki tudja hova jön és miért. Azt talán nem is pontosan, hogy ott mi fog vele történni, azt viszont igen, hogy például egy kreatív, és nem terápiás közeghez csatlakozik. Nálam szét van választva a kettő, és ugyan bőven foglalkozom személyessel, a módszertanom is gyakran szomatikus és az érzetekből inspirálódik, mégsem megyek bele semmilyen kimondottan önismereti, terapeutikus megközelítésbe, ettől szigorúan elhatárolódom. Ezt a résztvevőktől kérem is, hogy erre figyeljenek, hogy ez egy hol szakmai, hol alkotói kontextus, és traumákat például explicit módon egyáltalán ne hozzanak be. Sajnos az utóbbi 5-10 évben egyre gyakoribb, hogy a művészi és terápiás terek össze vannak mosva, így az ezekkel kapcsolatos elvárások is. A gazdasági válsággal és a szakmai nehézségekkel sok művész csapott fel megélhetési “gyógyítónak” - jelentsen ez bármit -, és sajnos megfelelő képzettség nélkül néha többet ártanak, mint használnak. Utálom azt a szót, hogy “queer”, ahogyan azt is, hogy “safe space”, mert kitágult, így kiüresedett, és elveszítette politikai jelentés tartamát. Nem elég valamire rámondani, hogy ez egy biztonságos tér, mert attól még, hogy rámondod, vagy kiteszel egy matricát, sajnos nem lesz az! Ez egy hosszú és kemény munka, megteremteni azokat a kereteket, amitől egy tér valóban biztonságos lesz. Az én programjaimon folyamatosan ezen dolgozunk, hogy a határok kijelölésével és nyitott kommunikációjával megteremtsük azt a biztonságos teret, amiben valóban bátran önmagad lehetsz, hiszen felszabadulni, szerintem, csak így lehet.  Azt hiszem engem nem az érdekel, hogy milyen ösztöndíjak vannak a piacon, hanem például hogy milyen más lehetőségei vannak egy mai magyar kortárs képzőművésznek arra, hogy konkrétan ne haljon éhen. Az ösztöndíj rendszer, mellesleg romokban, mellesleg egy szűk szekta kezében, egy-egy kivétellel, alamizsna, semmiképpen sem megoldás.
A pályázati rendszer egy iszonyú toxikus függőség. Egy drog, amire rászoktatják a művészeket, egy kiszolgáltatott helyzet, ami észre sem veszed milyen megalázó és hitvány. Amikor pályázol, és elfogadod, hogy a rendszer része leszel, tudd, hogy ezzel leginkább egy szűk réteg hatalmi pozícióját erősíted. Feletted. Ettől függetlenül nem a művészeket hibáztatom, értem miért pályáztok, én is volt, hogy pályáztam. De nem is a pályázati rendszert, hiszen maga a rendszer teljesen logikus, hogy létrejön, és ultra liberális kapitalista eszmével kapva kap művészek nyomorán. Én a művészetoktatási rendszert hibáztatom, amiért erre a cuccra szoktatja a diákokat. Amiért nem mutat nekik mást. Amiért megnyomorítja művészek önbecsülését egy demagóg, hazug retorikával. Amiért nem hisz a diákokban, és nem nyit ki előttük új kapukat! Nem az volna a dolga a jelenlegi művészetoktatási rendszernek, hogy ismerteti a diákokkal a létező pályázatokat, hanem hogy támogatja és bátorítja őket abban, hogy megtalálják a függetlenségük útját, segít nekik abban, hogy művészként hogyan tudnak a saját lábukra állni. A School of Disobedience ebben is más, hogy az akadémiával ellentétben nem a függőségre, hanem az önállóságra nevel!  "Ez az esemény nem akar több lenni, mint ami: egy performansz est.
Ez az est attól radikális, hogy egyszerű, őszinte és nagylelkű. Nem méricskél, nem hasonlít össze, és nem versengésben gondolkodik. Attól bátor, hogy szabad. Attól szabad, hogy bátor." MIÉRT PRÓBATEREMBE SZERVEZITEK A PERFORMANSZ ESTET? ➤ Azért, hogy elkerüljük a félreértést: Mi itt kiPRÓBÁLUNK dolgokat. Nem bemutatunk egy kész előadást, hanem ötletekkel kísérletezünk. És ennek a kísérletezésnek a folyamatába lehet nézőként betekineni. Akit ez érdekel, az eljön. Akit nem, az színházba megy. A keret tiszta, ahogyan az is, hogy ebből kifolyólag nincs ítélkezés, nincs teher és nincs nyomás. Szabad alkotás a menü, szabad kísérletezés. Játék. MIÉRT INGYENES A PERFORMANSZ EST? ➤ Azért, mert a Performansz Est nem egy kurált esemény, nem zsűrizzük a beérkezett anyagokat, hanem az első 8 jelentkező után lezárjuk a felhívást. Ezzel kiküszöböljük a kanonizációt, az ízlés- és véleményformálást, azt, hogy az este "egységes" legyen (minek?), és azt is, hogy a produkciók bármilyen formai, tartalmi, szakmai, esztétikai stb. elvárásnak megfeleljenek. Ugyanakkor garantálni sem tudunk semmit, itt senki sem tudja mire lehet majd számítani. Emiatt az esetlegesség és kiszámíthatatlanság miatt ingyenes az est, és egyébként addig tud ingyenes maradni, ameddig ezt közösen csináljuk, és mindenki tesz bele egy kicsit! Ki szervez, ki előad, ki néz és visszajelez, ki a teret adja, ki a teret tartja... Ez egy közös ügy, vigyázzunk egymásra, a térre, a keretre, a keret által garantált szabadságunkra. ITT MEGY AZ ORBÁNOZÁS MEG A RENDSZERKRITIKA? ➤ Nem. Tabu döntögetés, kritikus gondolkodás, ellenvélemény megfogalmazása jöhet, természetesen akkor is, ha ellene megy a közegünk mainstream retorikájának. Ellenben ha előadnál, arra kérünk tartsd tiszteletben a szabad véleményformálást és az egyéni szabadságjogokat, tegyél különbséget a politikai aktivizmus, a politikai művészet és a propaganda között, és ne azért gyere ide, hogy a saját nézeteidet másokra ráerőltesd. Vagyis: elmondhatod, hogy mit gondolsz, de nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan teszed! Az elmúlt egy év alatt ugyanis sikerült egy olyan eseméyt létrehozni, aminek a közönsége valóban tág és diverz. Nagyon különbözőek vagyunk, nem csak életkorban, kulturálisan, társadalmilag, hanem nézetek és gondolkodás terén is. Szerintem ez érték, és erre szeretnék vigyázni! Segítsetek, hogy ez így maradhasson, és ne legyen a Performansz Estből "egy bizonyos" politikai, vallási, ideológiai, retorikai irányt képviselő tér. Maradjon annak, ami: SZABAD, BEFOGADÓ és ELFOGADÓ.  Alkotóként folyamatosan döntések előtt állunk. Folyamatosan kérdések merülnek fel bennünk, és nekünk az a dolgunk, hogy ezekre egy ponton választ adjunk: kikkel dolgozzunk, hogy kezdődjön a darab, hogy végződjön, a kutató folyamatból mit tartsunk meg és mit kukázzunk ki, mi legyen a jelmez, legyen-e díszlet, használjunk-e kelléket, hol adjuk elő, kiket szólítsunk meg...
Állítólag a művészeti iskolákban majd megtanítanak arra, hogy hogyan hozzál meg ezekre a kérdésekre “jó” döntéseket. Állítólag. De szerintem ez baromság. Én nem gondolom, hogy a művészetben lennének “jó” vagy “rossz” döntések. Egyszerűen csak döntések vannak, amikbe alkotóként beleállunk és kész. Ezeknek a döntéseknek egy részét tudatosan fogjuk meghozni, diktál majd a "józan ész", a logika meg a racionalitás, a kontextus, a rendelkezésre álló forrás, ilyenek. De lesz egy része, amiket csak úgy meghozunk, nem igazán tudjuk miből, miért. Van, aki ezt tehetségnek hívja, van, aki megérzésnek, intuíciónak, más tudatalattinak. Lényeg, hogy az alkotófolyamat során meg fogsz hozni döntéseket, néha fogalmad sincs miért. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy a tudatalattiból meghozott döntéseknek is tudatosnak kell lenniük. Ezért elkezdesz koncepciót “gyártani”, próbálsz ráhúzni racionalitást arra, ami pont arról szól, hogy nem az. Próbálsz logikát vinni abba, ami nem logikus. Próbálsz érveket csinálni az érzelmekből. Magyarázatot találni arra, amit nem kell megmagyarázni, mert talán nem is lehet. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy egy művész minden kérdésre tudjon válaszolni a munkájával kapcsolatban. A kánon szerint olyan nincs, hogy "nem tudom". Mintha bizalomra és önbizalomra csak akkor lennél jogosult, ha bármilyen felmerülő kérdésre konkrét válasszal tudsz szolgálni, kész a meggyőző "pitch", tisztán, érthetően és logikusan tudsz beszélni arról, amit állítólag egészében átlátsz. A művészettörténet is erre a mítoszra épít, hogy alkotásokat ánblokk meg lehet magyarázni. Ez egy hazugság. A munkáink egy része vakfolt, egy fekete lyuk, amit rengeteg ellentmondás, kétely, irracionalitás övez, és pont ettől érzékeny, pont ettől törékeny, hogy helyenként ködös és megmagyarázhatatlan. A konceptuális művészeti irány és a jelenlegi retorika-alapú prezentációs diszpozitív arra sarkallja a művészeket, hogy azt hazudják minden alkotói gesztus mögött van racionális magyarázat. Pedig tudjuk jól: nincs. A konceptuális művészet megúszós művészet: elbújsz elméletek mögé, távolságot hozol létre, nem közeledsz. Se magadhoz, se a közönségedhez. Kívül maradsz, úgy csinálsz, mintha. Azért absztrahálsz, mert nem mersz megnyílni, azért operálsz a társadalomnak csak egy privilégizált szegmense által ismert nyelvi és esztétikai kódrendszerrel, mert a nyugat-európai kortárs művészeti kánon jelenleg teljesen érzéketlen az érzelmekből fakadó esetlegességre. Jogos, hogy nem mersz megnyílni, ki merne ebben az ellenséges környezetben? Érthető, hogy nem vállalod fel az érzelmeidet, ki vállalná fel ebben az elnyomó, itélkező és kirekesztő kortárs művészeti mezőben? Ahhoz hogy lépjünk, hogy a kamu konceptuális művészetből egy érzékeny és bizonytalan művészet felé közeledjünk, el kell kezdenünk nyitni, elfogadni és bízni. Az Engedetlenség Leányiskolája ehhez kíván bátor és biztonságos közeget teremteni.  “NEM A PROVOKÁCIÓ A LÉNYEG”
Nyilván mindenki úgy értelmezi azt, hogy “meredek” és “radikális”, ahogy szeretné. Mi például úgy, hogy őszinte és személyes. Más másként, és mi pont a válaszok sokszínűségére, olykor ellentmondásaira vagyunk kíváncsiak. Ugyanakkor szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez nem az a tér, ahol bárminek is bármilyennek kell lennie. Vagyis nem KELL, hogy a cuccod provokatív legyen, nem KELL, hogy kortárs legyen, nem KELL, hogy feminista legyen. Semmi sem kötelező! Minket a Te hangod érdekel, a Te nézőpontod, világod, esztétikád, értelmezésed. Ami nem követ le trendet, és nem kényszerből provokál. “NINCS CIKI, NINCS SZAR” Nyilvánosan nem mondjuk ki, csak haveroknak előadás után, de igazából majdnem mindenki ugyanazt gondolja: a kortárs művészet baromi unalmas. Elsősorban azért, mert nincs a dolgoknak tétje, langyos az egész, sehol semmi kockázat. És logikus, hiszen a kockázat vállaláshoz bátorság kell, a bátorsághoz pedig támogatás, egy olyan nyitott és elfogadó közeg, ahol tudom, hogy nyugodtan megnyílhatok, beszélhetek személyes témákról, szabadon kísérletezhetek, szabadon nyúlhatok olyan eszközökhöz, formákhoz, amik a jelenlegi esztétikai, konceptuális és retorikai trendeknek és elvárásoknak nem felelnek meg, és hogy ez nem lesz baj, sőt! Az hogy steril, visszafogott, konformista, amolyan jó kislányosan stréberes a produkciók többsége egyébként egyáltalán nem meglepő egy olyan jelenlegi művészetoktatási rendszer mellett, ami uniformizál ahelyett hogy az egyéniség kibontakozását támogatná. Ami azt nézi, hogy miben vagy szar, ahelyett, hogy arra fókuszálna, hogy mi a te utad, nyelved, vágyad, álmod… A mi Performansz Paltformunk egy olyan esemény akar lenni, ahol nincs jó és rossz előadás, nincs elvárás, nincs ítélkezés… Ahova bármit el lehet hozni, ahol bármit ki lehet próbálni, bármit el lehet mesélni, meg lehet osztani, ki lehet mondani. Röviden: ahol bátran saját magad lehetsz! “KÍSÉRLETEZÉS” Egy valódi experimentális munkafolyamat az olyan, hogy elkezdesz valamit, de fogalmad sincs mi lesz belőle. Olyan eszközökhöz is nyúlsz, amikhez amúgy nem szoktál. Kipróbálsz dolgokat, amiket egyáltalán nem tudsz kontrollálni, mert vagy nincs rutinod a médiumban, vagy nem tudod, hogy a dolog hogy fog elsülni, miből mi lesz. Az experimentális munkafolyamat bevállalós, nem azt keresed, hogy mi néz ki jól, mi a szép, hogy mi a hatékony, nem reprodukálod azt, amit tudsz, ami bejáratott, hanem ismeretlen vizekre evezel. Rizikó, elveszettség érzése, rengeteg kudarc, de csodálkozás, ráébredés, meglepetések sora, valami ilyesmi az experimentális munkafolyamat! Erre a Performansz Platformra bátran hozd el azokat a kételyeket, bizonytalanságokat, hezitálásokat, görcsöket, blokkokat és alkotói válságokat, amik egy experimentális munkafolyamat teljesen természetes velejárói. Meglátod, utána sokkal-sokkal tisztább lesz minden! “KORTÁRS FORMALIZMUS” A “kortárs” az nem egy olyan dolog, aminek vannak kőbe vésett szabályai, és igenis bátran neki lehet menni azoknak a szellemi dinoszauruszoknak, akik elhitetik veled azt, hogy van egy recept ahhoz, hogy jó kortárs művész legyél és jó kortárs művészetet csinálj. Felejtsd el a trendeket, ne akarj “teljesíteni”, ne várd a szakmai elismerést, ne számítson, hogy ki mit gondol majd! Bízz magadban, a művészetekben, kövesd a saját utad, add meg magadnak azt az alkotói szabadságot, amit sokan el akarnak venni tőled! Ne hagyd, hogy befolyásoljanak, hogy dobozba zárjanak, hogy emberek, akik ki tudja miért felhatalmazva érzik magukat ahhoz, hogy ítélkezzenek a művészeted felett elvegyék az önbizalmad, a hited! Erre a Performansz Platformra ne “kortárs” művészetet hozz, hanem azt a művészetet, ami benned van, ami te vagy! Az őszinte hangodra vagyunk kíváncsiak, rád, a te gondolataidra, világodra, vágyaidra. És senki nem fogja megkérdezni tőled, hogy “mi a koncept” vagy “mit akarsz mondani” vagy “olvastad-e amúgy Butler-t”, mert rohadtul nem ez számít. Egyedül te számítasz! “FENNTARTHATÓ MŰVÉSZET” Ugyanúgy jellemző a túltermelés és a túlfogyasztás a szakmánkra, mint bármelyik másik piacra: rengeteg alkotás készül, részben mert a jelenlegi pályázati és ösztöndíj rendszerek, rezidenciák inkább a projektek megvalósítását, mintsem bemutatását, terjesztését támogatják. Konkrétan túl sok új alkotás készül, a játszóhely, a kiállítási lehetőség és a közönség viszont ehhez képest kevés, az igény és a figyelem pedig elaprózódott. Célunk, hogy ez a Performansz Platform a következő kérdéseket is felvesse: Vajon a művészeti szektorra jellemző intenzív termelést hogyan lehetne újragondolni? Van-e “fenntartható művészet”, illetve mitől lesz egy projekt fenntartható? Mit kellene tenni ahhoz, hogy az előadóművészet tudatos és felelősségteljes lehessen, és kinek milyen szerepe lenne a változtatásban? Milyen új stratégiákkal lehetne helyrehozni az előadóművészetre is jellemző kereslet és kínálat közötti eltorzult viszonyt, milyen változások szükségesek a “piaci egyensúly” megtalálásához? “VERSENGÉS HELYETT ÖSSZEFOGÁST” Nem vagyunk egymás ellenségei, konkurenciája, sőt! Együttműködés, közösség, szolidaritás. Egymás segítése, felkarolása, támogatása, bátorítása. Ne add fel, ez egy kegyetlen világ és egy borzasztó nehéz szakma, de gyönyörű! Bízz magadban, a munkádban, ne add fel a kezdeti lelkesedésed, ne engedd, hogy mások irányítsanak, ne dőlj be, ne hagyd, hogy baromságokkal elkápráztassanak, hogy elvegyék az önbizalmad. Kövesd a saját utad, legyél önmagad, ezt csak úgy lehet! Ezzel a Performansz Platformmal azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy figyeljünk egymásra, támogassuk egymást, bátorítsuk egymást, segítsük egymást! Hogy fogjunk össze, tartsunk össze, legyünk közösség!  Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is.  A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben.  Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
February 2025
Categories
All
|
RSS Feed