Magyar Dipló (MD): MagyarAlkotóművész vagy, szerző, közösségi aktivista, és kulturális vállalkozó. A School of Disobedience megálmodója és igazgatója, a Gray Box társulat társalapítója, művészeti vezetője és koreográfusa, a Vadvirágok Fesztivál alapítója és kurátora, a Radikális & Experimentális Performansz Est programsorozat kitalálója, szakmai referense, és producere. Szerteágazó az alkotói praxisod, darabokat csinálsz, érzékeny és hibrid tereket hozol létre, közösségeket építesz. Mit hozol ebből a 1111 Galériába? Lesz-e a rezidenciádnak kifejezetten fókusza?
Ádám Anna (Á. A.): A hét hónapos rezidenciát négy egymással szorosan összefüggő tevékenység köré építem: kutatás, alkotás, oktatás és közösségépítés. A kutatás elsősorban a performansz művészetre fókuszál. Nyitott, kreatív platformot, szabad kísérletezésre alkalmas laboratóriumot kell elképzelni például tematikus workshopok performansz estek formájában, amihez felhívások révén lehet majd csatlakozni. Az alkotás saját előadás előkészületeire utal. Egy szöveget és táncot ötvöző duetten dolgozom novembertől, amiben egy táncos és egy színész a személyes múltjukkal való szembenézés és megbékélés rögös útján csatangolnak. Tehát próbateremként is fogom használni a galériát, de ennek is lesznek nyitott alkalmai, fázis bemutatói. Oktatás alatt azt értem, hogy a School of Disobedience radikális, kritikus és experimentális performansz művészeti iskolának a galéria lesz az elkövetkezendő időszakban a székhelye. Ide hozom az órákat, a házibemutatókat, a nyilvános előadásokat, és az összes ingyenes szatellit programot, ami az iskola szellemiségében marginális esztétikákat, hangokat, víziókat kíván megszólaltatni, bemutatni. Végül a közösségépítés együttműködéseken alapuló közös programokat, művészi és nem művészi eseményeket takar. Ennek egyik példája a 3. Performance Now! fesztivál, amit két másik helyszínnel összefogva (STEREO Művház és AGORA Community) idén a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék hallgatói szerveznek, vagy a tavaszi első Kortárs Költészeti Biennálé, ami szintén társintézményekkel való szoros együttműködések révén valósul majd meg. MD: A relációesztétikát tovább gondoló és pedagógiai tartalommal kiegészítő School of Disobedience-re alkotói munkásságod egyik állomásaként, szinte műtárgyként tekintesz, holott nincsen se képi se tárgyi mivolta. Kifejezetten közösségi művészeti alkotásként utalsz rá, de nekem úgy tűnik, a gyökerek a Black Mountain College, sőt, a Bauhaus School, a radikális és kritikai pedagógia, valamint az underground politikai mozgalmak esztétikájából is merítkezik. Hogyan fér össze a gyakran kritikus, radikális és intézményellenes retorikád azzal a gesztussal, hogy hét hónapra beköltözöl egy 11. kerületi szépen felújított white cube-ba? Á. A.: Az, hogy megvan az akadémikus oktatásról a véleményem, nem jelenti azt, hogy elhatárolódok a felsőoktatási művészeti intézményekkel való együttműködéstől. Ugyanígy, szerintem lehetek egyszerre kritikus az intézményrendszerrel, de együttműködésre nyitott. Nekem a radikális nem azt jelenti, hogy dacosan kizárok és elhatárolódok, hanem azt, hogy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és ennek hangot merek adni. Én nem gondolom azt, hogy mindenkinek mindenben egyet kellene értenie, ahogyan azt sem, hogy jobb lenne a világ, ha csak olyan iskolák lennének, mint az enyém. Van, akinek az akadémia jön be, van, akinek meg az én iskolám. És ez teljesen rendben van így. Tudod, én egy plurális álláspontot próbálok képviselni, amiben a különböző nézetek nagyon szépen megférnek egymás mellett. Sőt, szerintem sokat tanulhatunk a különbségekből, talán többet is, mintha csak olyan emberekkel vennénk körül magunkat, akikkel mindenben megegyezik a véleményünk. Tehát én a cselekedetemmel pont hogy azt próbálom hangsúlyozni, hogy esélyt kell adni a párbeszédre, a közös gondolkodásra. Lehet, hogy több munka és nagyobb kihívás, de azt gondolom, mindenkinek többet is ad, többet tudunk tanulni belőle. MD: Ez egy elég fontos állásfoglalás egy politikailag élesen polarizált országban, ahol az ideológiai viták, különbségek, néha családi kötelékeknek, barátságoknak, szakmai együttműködéseknek vetnek véget. Abból amit mondasz, nekem az rajzolódik ki, hogy az elfogadás és más nézőpontjának a befogadása meghatározó számodra, és olyan tereket szeretnél létrehozni a 1111 galériában is, ahol a különbség nem probléma, hanem szinte egy lehetőség az egyéni és közös fejlődésre. Ez a gondolat a kutatási területeddel is szépen rezonál, ami a diferenciálódás témájára reflektál különböző perspektívákból. Mesélsz erről? Á. A.: Igen, valóban fontos a tereimben a különbségek érzékelése, megértése és elfogadása. Sőt, szerintem egy alkotás attól nyeri el politikai dimenzióját, hogy a különbségek kontextusában van megjelenítve. Egy rendszerkritikus performansznak egy underground közegben nincs tétje, de talán művészi értéke se sok. Megtapsolnak, mindenki egyetért veled, na bumm. Ha a parlament lépcsőjén adod elő, az egészen más… Akkor tényleg eléred azokat az embereket, akiknek egy új, szokatlan, alternatív perspektívát tudsz valamiről felmutatni. És jól látod, a darabjaim is azokról a belső vagy külső konfliktusokról szólnak, amik a mássággal, különbségek felvállalásával kapnak teret. Secret Garden egy belső vívódást, a Right for Fight egy szerelmi párbajt, az Utopia/Dystopia pedig az egyén és egy globális jelenség (klímaváltozás) közötti egyenlőtlen harcot jeleníti meg. Az új előadásomban, amin a galériában fogok dolgozni, a megfutamodás a szembenézéssel kerül majd konfliktusba. MD: Konfliktus tehát a fő kutatási területed, mindemellett birkózol, 2023-ban a Francia Intézet támogatásával Szenegálban töltöttél egy hosszabb tanulmányutat, ahol a helyi birkózás technikáját sajátítottad el. A Right for Fight darabod többek között ebből a mozgásanyagból inspirálódik, közben Feminista Fight Klubbot is tartasz több éve, ahol az önbizalom izmait erősítitek, fejlesztitek női közösségben. És mégis, a tereid nem harcosak! “Puhák és érzékenyek. Elfogadóak és befogadóak. Nyitottak és empatikusak.” - írod. Ezt hogyan tudod garantálni? Mitől lesz biztonságos egy tér? Á. A.: Szerintem attól, hogy van kerete, a határok és a célok tisztán és érthetően vannak kommunikálva, és mindenki tudja hova jön és miért. Azt talán nem is pontosan, hogy ott mi fog vele történni, azt viszont igen, hogy például egy kreatív, és nem terápiás közeghez csatlakozik. Nálam szét van választva a kettő, és ugyan bőven foglalkozom személyessel, a módszertanom is gyakran szomatikus és az érzetekből inspirálódik, mégsem megyek bele semmilyen kimondottan önismereti, terapeutikus megközelítésbe, ettől szigorúan elhatárolódom. Ezt a résztvevőktől kérem is, hogy erre figyeljenek, hogy ez egy hol szakmai, hol alkotói kontextus, és traumákat például explicit módon egyáltalán ne hozzanak be. Sajnos az utóbbi 5-10 évben egyre gyakoribb, hogy a művészi és terápiás terek össze vannak mosva, így az ezekkel kapcsolatos elvárások is. A gazdasági válsággal és a szakmai nehézségekkel sok művész csapott fel megélhetési “gyógyítónak” - jelentsen ez bármit -, és sajnos megfelelő képzettség nélkül néha többet ártanak, mint használnak. Utálom azt a szót, hogy “queer”, ahogyan azt is, hogy “safe space”, mert kitágult, így kiüresedett, és elveszítette politikai jelentés tartamát. Nem elég valamire rámondani, hogy ez egy biztonságos tér, mert attól még, hogy rámondod, vagy kiteszel egy matricát, sajnos nem lesz az! Ez egy hosszú és kemény munka, megteremteni azokat a kereteket, amitől egy tér valóban biztonságos lesz. Az én programjaimon folyamatosan ezen dolgozunk, hogy a határok kijelölésével és nyitott kommunikációjával megteremtsük azt a biztonságos teret, amiben valóban bátran önmagad lehetsz, hiszen felszabadulni, szerintem, csak így lehet.
0 Comments
What is a teacher? Here at the School of Disobedience, we call teachers "Unlearning Facilitators." They are not your friends or parents, and you don't have to like them either. "Unlearning Facilitators" are not here to please you; they are here to facilitate the process of growth and transformation. This process can take many forms—a tool, a method, or an experience—that helps you progress in your artistic or personal journey.
The key question is not only what an "Unlearning Facilitator" teaches, but also how they teach. Their role goes beyond imparting knowledge and experiences; they are tasked with creating a climate of trust that encourages both learning and unlearning. They raise questions and challenge what seems obvious, fostering an environment where true growth can occur. A jövő iskolája egy olyan iskola, ahova elsősorban jó betérni. Ahol az ember jól érzi magát, mert saját maga lehet: az, aki. Ebben az iskolában nincs nyomás, nincs megfelelési kényszer, nincsenek lehetetlen elvárások. Nincs versengés, nincs lenézés, nincs ítélkezés és nincs kirekesztés, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Érdeklődőek, elfogadóak, nyitottak.
A jövő iskolájában anyáskodás, bugyuta kényszeres mosoly és hamis tapsikolás helyett a tanárok kihívások elé állítják a diákokat, feldobják a labdát, ugyanakkor jelen vannak, ott vannak, támogatnak, egyszóval lehet rájuk számítani. Ebben az iskolában a diákok nincsenek dobozokba zárva és elkönyvelve ennek vagy annak: mindenki nyíltan és egyszerűen kifejezheti magát. Nem kötelező okosakat mondani, nem kell mindenáron eredetinek lenni. A bizonytalanság oké, a kétely oké. És nem megszólalni is oké, hallgatni is oké... Ez az iskola nem arról szól, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mi érdekel. Itt az elméleti tudáson kívül más tudásformák is értékesnek számítanak: érzelmek, intuíciók, érzések, érzetek. Személyes történetek, élettapasztalatok... Van tér a "nem"-re, a "nem tudom"-ra, sőt, a "nem érdekel"-re is. A jövő iskolájában a tanárok nem mondják meg a diákoknak, hogy mit gondoljanak, miben higgyenek, mit tartsanak érdekesnek, relevánsnak, jónak. Nincs se ízlés-, se véleményformálás. A tanárok ajtókat nyitnak ki, ennyi a feladatuk. Kiváncsivá tesznek, támogatnak, bíznak benned, de nem "terelnek", nem "formálnak". A Te utad számít, nem az övék! Ebben az iskolában fontos vagy. És elég vagy. Ennek az iskolának az a célja, hogy olyan diákokat neveljen, akik megtanulnak bízni magukban és hinni álmaikban. Akik hitelesek, önazonosak és bátrak. És így néznek szembe a világgal. Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ.
Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért. For the art school of tomorrow, our aim is to cultivate an environment that is fundamentally joyful and positive. Here, students are embraced, respected, and challenged—not confined to boxes or judged. They receive constructive criticism alongside encouragement. We foster a place where students can openly and simply express themselves.
In the art school of tomorrow autonomy and independence are taught without abandonment; students are accompanied and supported in their projects and dreams. They have the freedom to defy norms, traditions, and conventions, actively encouraged to do so. The art school of tomorrow values alternative forms of knowledge alongside theoretical learning: perception, empathy, emotions, and intuition; personal stories and life experiences. In the art school of tomorrow teachers do not dictate what students should think or believe; instead, they open doors to a multitude of possibilities, knowledge, tools, and perspectives. They nurture critical thinking, doubt, and skepticism, fostering open-mindedness, curiosity, and empathy The art school of tomorrow will be human, warm, and generous. This art school will raise students, teaching them to trust in themselves, believe in themselves, be themselves. This art school will make students authentic, sincere, and courageous. That’s how they will face the world. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
November 2024
Categories
All
|