 Panel Magazine: How did your method emerge? Was it a sort of epiphany, or did it come to you through experience?
Anna Ádám: It was an incredibly slow and organic process. For this reason, I can’t even say when exactly I “opened” the school. It wasn’t an event, but a layering, built step by step, brick by brick. I followed my interests, desires, instincts… and slowly, everything emerged. And it’s still emerging. It’s a living material, always transforming. Movement is everywhere in my methodology. First, the school itself is nomadic, we don’t have a fixed address, and this is intentional. Second, the method is a moving thought, always shifting through observation, analysis, adjustment. And third, I work with performance, so movement, the movement of the body, its meanings, its rhythms, is my main raw material. These three kinds of movement coexist in me and in the school. That’s why it feels like floating. It’s fluid, and that fluidity is what allows flexibility. Panel Magazine: Who comes to the School of Disobedience? Who are your "students" and your audience? Anna Ádám: Good question. Honestly, I don’t know. People just find me. There is no typical profile. They come from all over, recently, I had applicants from the Galápagos Islands, Colombia, New Zealand, the UK... Same for age: between 25 and 65. Backgrounds are diverse, some from art, some from theory, some from social practice, and some from unexpected places. But what unites them is sensitivity, they are receptive to my language, to my values. They care about agency, autonomy, and independence. They are warriors who still believe, in this cruel world, that other options are possible. My school wants to be that option. An island of hope. Collaboration instead of competition. Friendship instead of rivalry. Curiosity instead of fear. We all agree: we want to open. Relate. Make things happen. Panel Magazine: What’s a moment at the school that almost broke you—but also made you certain you were doing the right thing? Anna Ádám: Oh, many. Many times I felt I was done. Tired. Exhausted. Desperate. Sad. Disappointed. I wanted to quit, to leave, never return. But then… things shifted. I understood situations, understood the “why.” I saw my own responsibility. I took it. I accepted it. I learned from it. And I continued with more clarity, more strength, and more experience. Panel Magazine: Participants come from many different countries to your retreats. How does this diversity of backgrounds, cultures, and artistic traditions shape the energy, challenges, and discoveries at the School of Disobedience? Anna Ádám: Diversity is beautiful, but I’m not just talking about where someone comes from. Cultural difference is easy to applaud. What’s harder, and more interesting, is diversity of thought. Of perspective. Of political and emotional position. That’s where it gets challenging. Because unfortunately, in my milieu, there’s a kind of “clivage”, ideological fractures. There are certain topics where only one interpretation is acceptable. It becomes dogma. And when disagreement is no longer allowed, that’s a problem. There’s a formatted mindset. And it’s hard to say out loud that the mainstream artistic discourse is just one way of reading reality. So yes, at the School of Disobedience, I’m proud that we question everything. Even what’s uncomfortable. Especially that. Panel Magazine: If you could ban three "rules" of traditional art education forever, what would they be? Anna Ádám: I’m not sure banning helps. I come from a world where punishment and bans were everywhere, and they didn’t work. But I can tell you what I consciously challenge: One: the idea that we’re in competition. We’re not. Each of us has our own singular place. I choose collaboration. Two: the belief that intensity equals quality. No. I value digestion. Distance. Breaks. These are part of the process. Three: big groups. No thank you. I work with a maximum of four people per program, so I can offer deep, individual mentorship. Otherwise, it’s just noise. Panel Magazine: What’s something you secretly wish people would stop expecting from an "art school founder"? Anna Ádám: I don’t care what people expect from an “art school founder.” That’s their story. I have mine. Panel Magazine: You talk about “unlearning.” What’s the most dangerous or damaging thing we’ve been taught about art or being an artist? Anna Ádám: So many. And the worst ones are invisible — because they live inside us without our knowing. Just a few: Art is not a hobby. Art should be paid. You don’t need to fit in — you have a choice. You don’t need a gallery or a production house to be valid. Success is plural. Not being inspired is normal — and necessary. No art form is superior. Painting is not “better” than performance. It’s all dogma, all layers of bullshit that we have to unlearn. Panel Magazine: For me personally, it’s hard to imagine such a state of inner freedom — not caring about validation, or even about the result. Is it really possible to reach this level of independence, or is it more about the journey toward it? Anna Ádám: I think it’s possible. It takes time. But yes, it’s reachable. Panel Magazine: When was the last time you disobeyed yourself? Anna Ádám: Beautiful question. Often in my personal life. I make huge efforts not to follow old patterns. In my professional life a bit less often. Panel Magazine: What are some of the most powerful or surprising moments you've seen unfold during a retreat? Is there a moment that has stayed with you? Anna Ádám: So many. That’s what keeps me going. Watching someone open up, liberate, unfold, it’s sublime. That gives me energy. That gives me joy. I’m genuinely happy for them. Proud of them. Panel Magazine: At your retreats, you ask people to unplug and reconnect with nature. What have you personally learned from nature that no teacher could have taught you? Anna Ádám: To slow down. And to dare to slow down. To observe in detail. These are more valuable to me than perfectionism. They demand maturity. Honesty. Courage. Panel Magazine: Why are the camps and retreats outside of Budapest important? How does being in nature add to artistic research and transformation? Anna Ádám: I love the countryside. And I love the rhythm: city in winter, nature in summer. It gives shape to undisciplined thoughts. Suddenly, no more walls. More space. More sky. More horizon. More freedom in movement, but also in how we see: the horizon is suddenly enlarged. Panel Magazine: How does the environment we live in — urban, rural, digital — help or interfere with the creative process? Anna Ádám: It’s essential for many reasons. First, it defines the frame. Why do people come? What the space is for. The goal. I’m not saying the effect can’t be healing, it often is. But healing is not the function. We need to differentiate not just spaces, but also purposes and roles. That’s where verticality matters. I hold the space with both hands, gently, but firmly. With clear structure. That structure helps things unfold. It’s the container that allows transformation. Panel Magazine: How do you keep a space radically open—but still safe? Especially when creativity touches on identity, politics, and even pain. Anna Ádám: That’s where experience speaks. It’s subtle. Case by case. But again: the more solid the frame, the more fluid the space can be. The more it is structured, the more it can give shape to the shapeless. Panel Magazine: What makes someone ready—or not ready—for the School of Disobedience? Anna Ádám: Openness. And courage. Openness to the unknown. Courage to face what they find in the mirror. Not easy. Panel Magazine: In times like ours, who and what helps you keep going? Hope. Simply and deeply. Panel Magazine: If you could plant one seed under the soil of Hungary’s future culture—something invisible now but vital later—what would it be? Anna Ádám: Hope. Again. Always. Panel Magazine: Imagine the School of Disobedience in 50 years. What strange, wild, or radical practices do you hope will be happening there that would shock even you today? Anna Ádám: I don’t care about shocking, I never did. Maybe surprise me instead. I’ll be 94. If it still exists, that would be the surprise. Projects have a beginning, a blossoming, and an end. I love what I do, but I don’t need to do it forever. I’m an artist first, I evolve, I change paradigms. Who knows? Maybe by then I’ll open the Pension of Disobedience for elderly rebels. Let’s see. Maria Gyarmati and Masha Kamenetskaya Panel team www.panel-magazine.com
0 Comments
 Magyar Dipló (MD): Alkotóművész vagy, szerző, közösségi aktivista, és kulturális vállalkozó. A School of Disobedience megálmodója és igazgatója, a Gray Box társulat társalapítója, művészeti vezetője és koreográfusa, a Performance Now! Fesztivál alapítója, a Radikális & Experimentális Performansz Est programsorozat kitalálója, szakmai referense, és producere. Szerteágazó az alkotói praxisod, darabokat csinálsz, érzékeny és hibrid tereket hozol létre, közösségeket építesz. Mit viszel ebből a 1111 Galériába? Lesz-e a rezidenciádnak kifejezetten fókusza?
Ádám Anna (Á. A.): A hét hónapos rezidenciát négy egymással szorosan összefüggő tevékenység köré építem: kutatás, alkotás, oktatás és közösségépítés. A kutatás elsősorban a performansz művészetre fókuszál. Nyitott, kreatív platformot, szabad kísérletezésre alkalmas laboratóriumot kell elképzelni például tematikus workshopok performansz estek formájában, amihez felhívások révén lehet majd csatlakozni. Az alkotás saját előadás előkészületeire utal. Egy szöveget és táncot ötvöző duetten dolgozom novembertől, amiben egy táncos és egy színész a személyes múltjukkal való szembenézés és megbékélés rögös útján csatangolnak. Tehát próbateremként is fogom használni a galériát, de ennek is lesznek nyitott alkalmai, fázis bemutatói. Oktatás alatt azt értem, hogy a School of Disobedience radikális, kritikus és experimentális performansz művészeti iskolának a galéria lesz az elkövetkezendő időszakban a székhelye. Ide hozom az órákat, a házibemutatókat, a nyilvános előadásokat, és az összes ingyenes szatellit programot, ami az iskola szellemiségében marginális esztétikákat, hangokat, víziókat kíván megszólaltatni, bemutatni. Végül a közösségépítés együttműködéseken alapuló közös programokat, művészi és nem művészi eseményeket takar. Ennek egyik példája a 3. Performance Now! fesztivál, amit két másik helyszínnel összefogva (STEREO Művház és AGORA Community) idén a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék hallgatói szerveznek, vagy a tavaszi első Kortárs Költészeti Biennálé, ami szintén társintézményekkel való szoros együttműködések révén valósul majd meg. MD: A relációesztétikát tovább gondoló és pedagógiai tartalommal kiegészítő School of Disobedience-re alkotói munkásságod egyik állomásaként, szinte műtárgyként tekintesz, holott nincsen se képi se tárgyi mivolta. Kifejezetten közösségi művészeti alkotásként utalsz rá, de nekem úgy tűnik, a gyökerek a Black Mountain College, sőt, a Bauhaus School, a radikális és kritikai pedagógia, valamint az underground politikai mozgalmak esztétikájából is merítkezik. Hogyan fér össze a gyakran kritikus, radikális és intézményellenes retorikád azzal a gesztussal, hogy hét hónapra beköltözöl egy 11. kerületi szépen felújított white cube-ba? Á. A.: Az, hogy megvan az akadémikus oktatásról a véleményem, nem jelenti azt, hogy elhatárolódok a felsőoktatási művészeti intézményekkel való együttműködéstől. Ugyanígy, szerintem lehetek egyszerre kritikus az intézményrendszerrel, de együttműködésre nyitott. Nekem a radikális nem azt jelenti, hogy dacosan kizárok és elhatárolódok, hanem azt, hogy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és ennek hangot merek adni. Én nem gondolom azt, hogy mindenkinek mindenben egyet kellene értenie, ahogyan azt sem, hogy jobb lenne a világ, ha csak olyan iskolák lennének, mint az enyém. Van, akinek az akadémia jön be, van, akinek meg az én iskolám. És ez teljesen rendben van így. Tudod, én egy plurális álláspontot próbálok képviselni, amiben a különböző nézetek nagyon szépen megférnek egymás mellett. Sőt, szerintem sokat tanulhatunk a különbségekből, talán többet is, mintha csak olyan emberekkel vennénk körül magunkat, akikkel mindenben megegyezik a véleményünk. Tehát én a cselekedetemmel pont hogy azt próbálom hangsúlyozni, hogy esélyt kell adni a párbeszédre, a közös gondolkodásra. Lehet, hogy több munka és nagyobb kihívás, de azt gondolom, mindenkinek többet is ad, többet tudunk tanulni belőle. MD: Ez egy elég fontos állásfoglalás egy politikailag élesen polarizált országban, ahol az ideológiai viták, különbségek, néha családi kötelékeknek, barátságoknak, szakmai együttműködéseknek vetnek véget. Abból amit mondasz, nekem az rajzolódik ki, hogy az elfogadás és más nézőpontjának a befogadása meghatározó számodra, és olyan tereket szeretnél létrehozni a 1111 galériában is, ahol a különbség nem probléma, hanem szinte egy lehetőség az egyéni és közös fejlődésre. Ez a gondolat a kutatási területeddel is szépen rezonál, ami a diferenciálódás témájára reflektál különböző perspektívákból. Mesélsz erről? Á. A.: Igen, valóban fontos a tereimben a különbségek érzékelése, megértése és elfogadása. A darabjaim azokról a belső vagy külső konfliktusokról szólnak, amik a mássággal, különbségek felvállalásával kapnak teret. Secret Garden egy belső vívódást, a Right for Fight egy szerelmi párbajt, az Utopia/Dystopia pedig az egyén és egy globális jelenség (klímaváltozás) közötti egyenlőtlen harcot jeleníti meg. Az új előadásomban, amin a galériában fogok dolgozni, a megfutamodás a szembenézéssel kerül majd konfliktusba. MD: Konfliktus tehát a fő kutatási területed, mindemellett birkózol, 2023-ban a Francia Intézet támogatásával Szenegálban töltöttél egy hosszabb tanulmányutat, ahol a helyi birkózás technikáját sajátítottad el. A Right for Fight darabod többek között ebből a mozgásanyagból inspirálódik, közben Feminista Fight Klubbot is tartasz több éve, ahol az önbizalom izmait erősítitek, fejlesztitek női közösségben. És mégis, a tereid nem harcosak! “Puhák és érzékenyek. Elfogadóak és befogadóak. Nyitottak és empatikusak.” - írod. Ezt hogyan tudod garantálni? Mitől lesz biztonságos egy tér? Á. A.: Szerintem attól, hogy van kerete, a határok és a célok tisztán és érthetően vannak kommunikálva, és mindenki tudja hova jön és miért. Azt talán nem is pontosan, hogy ott mi fog vele történni, azt viszont igen, hogy például egy kreatív, és nem terápiás közeghez csatlakozik. Nálam szét van választva a kettő, és ugyan bőven foglalkozom személyessel, a módszertanom is gyakran szomatikus és az érzetekből inspirálódik, mégsem megyek bele semmilyen kimondottan önismereti, terapeutikus megközelítésbe, ettől szigorúan elhatárolódom. Ezt a résztvevőktől kérem is, hogy erre figyeljenek, hogy ez egy hol szakmai, hol alkotói kontextus, és traumákat például explicit módon egyáltalán ne hozzanak be. Sajnos az utóbbi 5-10 évben egyre gyakoribb, hogy a művészi és terápiás terek össze vannak mosva, így az ezekkel kapcsolatos elvárások is. A gazdasági válsággal és a szakmai nehézségekkel sok művész csapott fel megélhetési “gyógyítónak” - jelentsen ez bármit -, és sajnos megfelelő képzettség nélkül néha többet ártanak, mint használnak. Utálom azt a szót, hogy “queer”, ahogyan azt is, hogy “safe space”, mert kitágult, így kiüresedett, és elveszítette politikai jelentés tartamát. Nem elég valamire rámondani, hogy ez egy biztonságos tér, mert attól még, hogy rámondod, vagy kiteszel egy matricát, sajnos nem lesz az! Ez egy hosszú és kemény munka, megteremteni azokat a kereteket, amitől egy tér valóban biztonságos lesz. Az én programjaimon folyamatosan ezen dolgozunk, hogy a határok kijelölésével és nyitott kommunikációjával megteremtsük azt a biztonságos teret, amiben valóban bátran önmagad lehetsz, hiszen felszabadulni, szerintem, csak így lehet.  What is a teacher? Here at the School of Disobedience, we call teachers "Unlearning Facilitators." They are not your friends or parents, and you don't have to like them either. "Unlearning Facilitators" are not here to please you; they are here to facilitate the process of growth and transformation. This process can take many forms—a tool, a method, or an experience—that helps you progress in your artistic or personal journey.
The key question is not only what an "Unlearning Facilitator" teaches, but also how they teach. Their role goes beyond imparting knowledge and experiences; they are tasked with creating a climate of trust that encourages both learning and unlearning. They raise questions and challenge what seems obvious, fostering an environment where true growth can occur.  A jövő iskolája egy olyan iskola, ahova elsősorban jó betérni. Ahol az ember jól érzi magát, mert saját maga lehet: az, aki. Ebben az iskolában nincs nyomás, nincs megfelelési kényszer, nincsenek lehetetlen elvárások. Nincs versengés, nincs lenézés, nincs ítélkezés és nincs kirekesztés, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Érdeklődőek, elfogadóak, nyitottak.
A jövő iskolájában anyáskodás, bugyuta kényszeres mosoly és hamis tapsikolás helyett a tanárok kihívások elé állítják a diákokat, feldobják a labdát, ugyanakkor jelen vannak, ott vannak, támogatnak, egyszóval lehet rájuk számítani. Ebben az iskolában a diákok nincsenek dobozokba zárva és elkönyvelve ennek vagy annak: mindenki nyíltan és egyszerűen kifejezheti magát. Nem kötelező okosakat mondani, nem kell mindenáron eredetinek lenni. A bizonytalanság oké, a kétely oké. És nem megszólalni is oké, hallgatni is oké... Ez az iskola nem arról szól, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mi érdekel. Itt az elméleti tudáson kívül más tudásformák is értékesnek számítanak: érzelmek, intuíciók, érzések, érzetek. Személyes történetek, élettapasztalatok... Van tér a "nem"-re, a "nem tudom"-ra, sőt, a "nem érdekel"-re is. A jövő iskolájában a tanárok nem mondják meg a diákoknak, hogy mit gondoljanak, miben higgyenek, mit tartsanak érdekesnek, relevánsnak, jónak. Nincs se ízlés-, se véleményformálás. A tanárok ajtókat nyitnak ki, ennyi a feladatuk. Kiváncsivá tesznek, támogatnak, bíznak benned, de nem "terelnek", nem "formálnak". A Te utad számít, nem az övék! Ebben az iskolában fontos vagy. És elég vagy. Ennek az iskolának az a célja, hogy olyan diákokat neveljen, akik megtanulnak bízni magukban és hinni álmaikban. Akik hitelesek, önazonosak és bátrak. És így néznek szembe a világgal.  Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ.
Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.  For the art school of tomorrow, our aim is to cultivate an environment that is fundamentally joyful and positive. Here, students are embraced, respected, and challenged—not confined to boxes or judged. They receive constructive criticism alongside encouragement. We foster a place where students can openly and simply express themselves.
In the art school of tomorrow autonomy and independence are taught without abandonment; students are accompanied and supported in their projects and dreams. They have the freedom to defy norms, traditions, and conventions, actively encouraged to do so. The art school of tomorrow values alternative forms of knowledge alongside theoretical learning: perception, empathy, emotions, and intuition; personal stories and life experiences. In the art school of tomorrow teachers do not dictate what students should think or believe; instead, they open doors to a multitude of possibilities, knowledge, tools, and perspectives. They nurture critical thinking, doubt, and skepticism, fostering open-mindedness, curiosity, and empathy The art school of tomorrow will be human, warm, and generous. This art school will raise students, teaching them to trust in themselves, believe in themselves, be themselves. This art school will make students authentic, sincere, and courageous. That’s how they will face the world. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Performance Now! Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
May 2025
Categories
All
|
RSS Feed