MÚZEUMPEDAGÓGIA ÉS HITTÉRÍTÉS

Évek óta visszamondok minden olyan intézményi megkeresést, ami “színházi nevelési programba” vagy “múzeumpedagógiai szakkörbe” burkolva demagóg módszerekkel mosolyogva infantilizál és játékosan manipulál hol gyerekeket, hol felnőtteket, hol időseket, hol marginális csoportokat. Az “ízlésformálás” ugyanis propaganda és manipuláció, főleg, ha arra az egy ízlésre “nevel”, amit az intézmény saját maga képvisel. Elhitetni emberekkel, hogy ez “a” művészet, vagy hogy ezt “így” kell értelmezni, vagy hogy emögött “ez” van annyi, mint megmondani valakinek, mit gondoljon, mit tartson művészetnek, mit tapsoljon meg és mikor. Vagyis ezek a foglalkozások nem a kritikus gondolkodásra való nevelésről szólnak, hanem a hittérítésről és a dogmatikus bálványimádásról. A legtöbb múzeumpedagógia és színházi nevelési program maximum értékesítési stratégiaként minősíthető, eszköz az intézmény célcsoportjának bővítésére, az intézmény által képviselt művészek reklámozására, ilyenek. De pedagógiához és neveléshez ezeknek tényleg semmi közük, be ne vegyétek!

Egyébként se színházi nevelési programra, se múzeumpedagógiára nem volna szükség, ha a művészek a közönségnek csinálnának alkotásokat, nem pedig közvetítőknek, (vagyis kurátoroknak, kritikusoknak, művészettörténészeknek…), akik abból élnek, hogy értelmezik meg elmagyarázzák a “laikusok” számára befogadhatatlan nyelven megfogalmazott munkákat. Fordítók, akik szakzsargonokat dekódolnak és akadémikus rébuszokat fejtegetnek. De minek?

Hiszek abban, hogy lassacskán, de eljön majd az az idő, amikor a művészeknek csakugyan a közönség lesz a közönségük, nekik csinálnak alkotásokat, nem pedig közvetítőknek. Nem megfelelni akarnak a szűk szakmának, hanem szélesebb rétegeket megszólítani. Nem bizonyítani, hanem kapcsolódni. Nem zárni, hanem nyitni. Megosztani, adni.

Azt gondolom, hogy ehhez a jelenlegi akadémikus művészetoktatás radikális és teljes átalakítására van szükség, hiszen olyan platformon kell szocializálni a művészeket, amelyen megtanulnak kilépni a megszokott keretekből. Ahol azt tanulják, hogy a művészettörténetbe nem beágyazódni kell, hanem abból kilépni. Nem a folytatólagosságot keresik, meg a belesimulást, hanem a szakítást. Nem vissza utalnak a múltba, nem meglévő retorikákkal bűvészkednek, nem csatlakoznak trendhez, nem arra büszkék, hogy valakik által már kitaposott út potyautasai. A könyvbe nem új fejezetet írnak, hanem kitalálnak valamit a könyv helyett. Vagyis ma szerintem olyan művészetoktatásra van szükség, ami nem a kánon csicskáit neveli ki, hanem független és kritikus művészeket, akik szabadon alkotnak, bátran kísérleteznek és nem félnek új vizekre evezni.
​Az Engedetlenség Leányiskolája egyébként ilyen.