 The choice of an open call format is a conscious decision that aligns with the core values of the Performance Now! Festival and the School of Disobedience: curiosity and openness to experimentation, the new, the unusual, the unknown, the unpredictable, the unexpected.
Had the festival been invitation-only, we would have remained within a closed circle, favoring and prioritizing the work of known, recognized, or already established artists over and over again. This often leads to the reiteration of the canon, which—while significant—does not necessarily bring fresh perspectives or new artistic voices. Such curatorial decisions risk reinforcing familiar bubbles and networks while leaving little space for artists on the periphery, for more radical, experimental creators, or for marginal voices. In contrast, the open call creates opportunities for unexpected encounters and for continuously questioning and expanding canonical artistic discourse. It is more democratic, as participation does not depend on prior connections or institutional affiliations but is determined by the submitted works and their relevance. This approach resonates with the ethos of the School of Disobedience, which seeks to provide a platform for disruptive, subversive, and non-canonical aesthetics, discourses, and performative semantics. Moreover, the open call signals that the festival operates as an inclusive and welcoming community, where anyone has the opportunity to contribute to a shared artistic and intellectual exchange. This is not only liberating for the artists but also makes the experience more engaging for the audience, allowing for a more diverse, unpredictable, and dynamic program. Over the course of two days, 68 artists from 14 countries will present their work—emerging and established artists, young and experienced practitioners, solo performers and collectives—offering glimpses into the vast and often hidden spectrum of contemporary performance and community art practices, revealing less visible, overlooked, and unconventional artistic territories.
0 Comments
 Ecological consciousness has many shapes, and none is more valid than another. We have learned to sort waste, to separate materials, to recognize which bin to use, how to contribute to recycling. But what about the waste we generate in performance art? Not just the material—sets built for a single show, costumes discarded after one run, endless prints, props, and objects created in the name of ephemerality, only to be thrown away—but also the immaterial.
The movements that are too much. The gestures that do not serve. The ornaments, the unnecessary, the redundant. The excess we produce in rehearsals, the layers we build only to strip away, the hours of exploration that never make it into the final piece. What happens to all that energy, that labor? Does it disappear, or does it linger, an invisible residue of overproduction? Curiously, the very system that claims to champion ecological awareness—through thematic open calls, through mandates for slow travel, through application requirements that demand artists prove their ecological sensitivity—is structured in a way that perpetuates the exact opposite. It demands constant production. More and more, in less and less time. It forces artists into cycles of relentless creation, where the expectation is always to present something new, to justify funding by producing more, to adapt to an ever-accelerating system that leaves little room for reuse, reflection, or sustainable practice. What if ecological practice in performance wasn’t just about the physical materials we use but about how we work, how we create, how we rehearse, how we move? What if it was about stripping away—not out of lack, but out of precision? About embracing used, secondhand material instead of looking for endless novelty? About resisting the pressure to overproduce, to overfill, to overcomplicate? How do we break this cycle? How do we create without excess? Can we resist the pressure to generate always something new, accumulate, discard? Can we learn to create from what is already there? To recycle not only objects but also ideas, movements, entire pieces? To work with an economy of means, where nothing is wasted: not energy, not time, not movement. Where we rehearse less, but with more presence. Move less, but with more clarity. Speak less, but with more weight. Do less, but with more meaning.  A Performance Now! Fesztivál tulajdonképpen nem egy fesztivál. Legalábbis nem csak. Ez mindenek előtt egy közösségi művészeti gyakorlat, ami teret kíván adni más közösségi művészeti gyakorlatnak. Egy "mise en abym"e: művészet a művészetben, közösség a közösségben.
A Performance Now!-nak tehát csak a formája, a kifejezőeszköze, a médiuma “fesztivál”, de alapvetően más célt és értéket képvisel, mint általában a fesztiválok. Itt egyértelműen prioritás az együttműködés, a közös építés és a közösség-építés, prioritás, hogy arénaként működjünk, ahol emberek találkoznak és kapcsolódnak. Prioritás, hogy teret tartsunk és teret adjunk: alkotásra, tapasztalásra, tanulásra és tanításra, közös fejlődésre és gondolkodásra. Fontos az “együtt”, hogy itt mindenki számít, hogy a “fesztivál”, mint művészi forma, struktúrál, rendez, és rendszerez, keretet nyújt, tehát biztonságot ad, lehetőséget teremt, és ajtókat nyit ki. Összeköt és kovácsol. Épít és lehetővé tesz. Fontos az “együtt”, és az “ugyanannyira”: itt mindenki ad és kap, tanít és tanul, beletesz és kivesz. A fesztivált gyakorlatilag egy 100 fős közösség szervezi, aminek Ti is a részesei vagytok. Van ugye a szervezői stáb, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szak hallgatói, és vannak azok, akik kapcsolódtak hozzánk: vagy elszállásolnak egy külföldi művészt, vagy írnak rólunk, vagy dramaturgiai konzultációt biztosítanak a művészeknek, vagy eljönnek a szakmai programra ismerkedni, hallgatók, akik fotóznak, barátok, akik jegyet szednek, emberek, akik ilyen vagy olyan formában beleteszik ebbe a tudásuk, az idejük, hogy aztán kivehessék az élményt, a tapasztalást, a kapcsolódást, amit a fesztivál nyújt. Ez cserekereskedelem, egy alternatíva a kapitalista berendezkedésre, egy bizonyíték arra, hogy így is lehet. Máshogy is, és így is. Nem állítom, hogy ez “a” megoldás, de aktívan kísérletet teszek arra, hogy igényes művészetet csinálni, kapcsolati tőkét kovácsolni, fejlődni és tanulni, nem kerül milliókba, nincs szükség NKA-ra, se IZP-re, se ösztöndíjra, se pályázatra, se szponzorokra, mert mindenki beletesz egy kicsit. Ennek a fesztiválnak ez a lényege: mindenki beletesz egy kicsit, hogy együtt létrehozzunk valami nagyot. És itt a nagy nem azt jelenti hogy látható, hogy harsányan csillog, hogy mindenhonnan folyik, hanem hogy érték és lényeges. Meghatározó. Mert emberi. Az hogy a kézenfekvő kapitalista berendezkedés helyett a cserekereskedelem az üzleti modellünk konkrétan azt jelenti, hogy a pénzforgást amennyire lehet kiiktattuk, a valuta nálunk nem a forint, hanem a fesztiválbérlet, ez a számrendszerünk alapja. Ezzel nem muszáj egyet érteni, a képlet baromi egyszerű: ha nem akarsz a közösségünk tagja lenni, és az időddel vagy a tudásoddal kereskedni, még mindig vehetsz egy bérletet, ezt a lehetőséget fenntartjuk, de kifejezetten támogatni nem támogatjuk. Miért van ez így kitalálva? Azért, amivel kezdtem, mert itt a szempont az “együtt”. Hogy ez a fesztivál elsősorban platform legyen az ismerkedésre, és a kapcsolódásra. És az egész szervezési modell nem más, mint egy őszinte gesztus ebbe az irányba. Ez egy szűrő, a szűrő pedig egy fókusz. Ezen a fesztiválon ezzel a szervezéssel olyan emberek lesznek jelen az elkövetkezendő két napban, akik ezekben az értékekben hisznek, akik ezt értik, és akik látják ebben az “üzletet”, hogy igazából sokkal jobban járnak és sokkal többet kapnak, ha eljönnek három órát jegyet szedni, mintha vásárolnak egy bérletet… Azok vannak most is itt, és azok lesznek hétvégén jelen, akik elsősorban a projekthez szeretnének csatlakozni, és csak utána a fesztiválhoz. Tehát akiket a közösség fogott meg ebben, az értékeink, és csak másodsorban a program. Hiszen, tulajdonképpen, itt a közösség maga a program, az érték, és a cél. Sok szeretettel üdvözlöm tehát ezen a sajtótájékoztatón közösségünk tagjait, akik ilyen vagy olyan formában csatlakoztak ehhez: Hallgatókat - szervezőket Helyszíneket Művészeket Sajtós kollégákat Önkénteseket Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy ez nektek is fontos!  During my time teaching at the Academy of Fine Arts in Vienna, my students often asked, "What is the role of the artist today?" I believe the artist’s role is not just to observe but to learn how to truly see, to make visible the tangled web of existence we so often overlook. While political rhetoric, religious doctrines, and dogmatic ideologies attempt to streamline reality—bending it to fit their agendas—artists dive into the mess of contradictions, paradoxes, and uncertainties that shape our lives.
Politics simplifies. It reduces the complex to digestible slogans, aiming to persuade, not to explore. Religion and ideology, too, provide comforting frameworks, but these frameworks can flatten the intricacies of perception, imposing truths where there are often only questions. What is lost in this process? The richness of life’s diversity, the subtle interactions, and the contradictions that make us who we are. Artists, on the other hand, reject these shortcuts. They reveal the layers, the connections, the things that don’t fit neatly into a box. They lean into ambiguity, embracing the shades of gray that others avoid. Their work does more than capture a moment—it uncovers how emotions, culture, social structures, and our environment are woven together in ways that are impossible to reduce to simple answers. Through this exploration, artists present a more honest, pluralistic view of existence. When we engage with art, we are asked to look deeper, to push past surface interpretations. Art reflects back at us the complexity of our own lives, inviting us to question, to reflect, and ultimately to embrace the uncertainty that surrounds us. That’s why artists are feared by those in power: they disrupt the narratives, they expose what’s hidden, and they inspire change in ways that shake the foundation of rigid systems.  In the world of political activism, we often talk about systems and structures, about dismantling the forces that oppress and silence. But rarely do we start where all true transformation begins: with ourselves. Self-empowerment is not about ego, nor is it some isolated act of self-improvement divorced from the larger fight. It is the essential root of any lasting change, the bedrock from which all activism must grow. Without this foundation, any movement risks being hollow, a mere reaction to external forces rather than a force of its own.
Self-empowerment is not just personal growth. It’s about seeing yourself clearly, owning your strengths and weaknesses, and recognizing how deeply intertwined your internal battles are with the external struggles you fight against. When we learn to empower ourselves, we’re not just becoming better activists; we’re learning to dismantle the internalized narratives that keep us complicit in systems of oppression. And this is where the real work begins. When you begin this journey, you don’t just change how you move through the world—you change how you see the world. The personal becomes political, and suddenly, what seemed like small, individual acts of transformation—speaking out, reclaiming space, challenging your own conditioning—become threads in the larger fabric of revolution. And this is how movements grow. From the ground up. From the individual outward. Self-empowerment also brings with it a necessary resilience. When you’ve worked through your own fears and limitations, you don’t just learn to stand in your truth—you become unshakable. In a world that constantly pushes back against change, it is this inner strength that sustains you, that keeps you fighting when the stakes are high and the obstacles seem insurmountable. And in that steadiness, others find their strength. Self-empowerment is contagious. At the School of Disobedience, we teach that your personal transformation is never just yours. It’s a spark. As you change, so does the world around you. This is why we insist that activism and self-empowerment are inseparable. You cannot fight to free others if you are not free within yourself. Every personal breakthrough, every layer of social conditioning you peel away, every step you take toward your own liberation adds momentum to the broader struggle. We don’t pretend that self-empowerment is easy. It’s not. It requires a deep willingness to confront the ways we’ve been shaped by the very systems we seek to undo. It asks you to examine your place within those systems—where you’ve benefited, where you’ve been complicit, and where you’ve suffered. It’s uncomfortable work, but it’s necessary if we want to create something more than just another iteration of the same old power dynamics. When individuals do this work, something extraordinary happens: the collective shifts. A movement becomes more than just a reaction to injustice; it becomes a vision of a new way of being, a new way of existing together. This is where the real power lies, in the ability to see beyond the immediate struggle to the world we want to create—and in knowing that the world we want to create starts with us. At the School of Disobedience, we teach you to see yourself as a vital part of this transformation. Your growth is not a side effect of activism—it is activism. By aligning personal empowerment with collective action, we forge a path that leads not just to resistance, but to creation. We’re not just fighting against systems; we’re building new ones, ones that make space for everyone, that reflect the values of equality, justice, and freedom. This is the future we envision. A world where self-empowerment is not a luxury but a necessity, where personal transformation feeds directly into social revolution, and where every individual who dares to confront their own shadows becomes a beacon of possibility for others. The systems that bind us fear this kind of power because it cannot be controlled, and it cannot be stopped. This is your invitation to step into that power. To transform yourself, and in doing so, transform the world.  Q & A with Anna Ádám, Founder of the School of Disobedience
Q: Anna, could you tell us about the inspiration behind founding the School of Disobedience? A: The School of Disobedience was born out of a deep commitment to challenge conventional norms in art education and beyond. It merges my passion for creation, research, non-formal education, and community activism into a cohesive vision aimed at fostering personal and social transformation. Q: How does the School of Disobedience integrate non-formal interdisciplinary performance art education? A: Our Multidisciplinary Dance Performance Studies Program is at the heart of our educational mission. It offers a space where participants explore art not just as a skill but as a tool for personal liberation and social change. We blend embodied practices with theoretical insights to create a dynamic learning environment that encourages experimentation and critical thinking. Q: What role does empowerment play within the framework of the School of Disobedience? A: Empowerment is central to our ethos. Through our Fight Club, we utilize play fighting and self-defense as pathways to reclaiming body autonomy and voice. This practice empowers individuals to confront societal norms and stereotypes, fostering self-confidence and resilience. Q: Could you elaborate on the transformative aspect of the School of Disobedience’s retreats? A: Our summer and fall retreats are designed as spaces of transformation. Here, participants engage in activities that promote emotional and spiritual well-being, using art and community support to navigate personal and societal challenges. It’s about creating a nurturing environment where development and growth can flourish. Q: How does the School of Disobedience contribute to research in non-formal education and community activism? A: We see ourselves as a laboratory for exploring alternative approaches to education and activism. By blending artistic practices with critical inquiry, we aim to push boundaries and challenge established norms. Our goal is to contribute new insights and methodologies that can inspire broader social change. Q: What are your hopes for the future of the School of Disobedience? A: I envision the School of Disobedience as a catalyst for a more inclusive and liberated society. My hope is to continue reaching more individuals who seek to explore their creativity, reclaim their agency, and challenge the status quo. Together, we can co-create a world where disobedience becomes a powerful tool for personal and collective transformation.  For years, I've been turning down institutional requests disguised as "theater education programs" or "museum pedagogy workshops." These methods, with their demagogic smiles, infantilize and playfully manipulate audiences of children, adults, seniors, or marginalized groups. "Taste-shaping" becomes propaganda and manipulation, especially when institutions mold artists into producing similar works that fit their own agenda. Convincing people that this is "the" art, or this is how it "should" be interpreted, is akin to telling someone what to think, what qualifies as art, what to applaud, and when. These sessions don't aim to foster critical thinking; instead, they promote indoctrination and dogmatic worship.
Most museum pedagogy and theater education programs can be seen as mere sales strategies—a means to expand the institution's target audience and promote the artists it represents. But in terms of pedagogy and education, they're utterly irrelevant—don't be fooled! In fact, neither theater education programs nor museum pedagogy would be necessary if artists created art directly for their audience, rather than relying on intermediaries like curators, critics, and art historians who interpret and explain artworks in cryptic language. These intermediaries are like translators decoding jargon and unraveling academic puzzles. But why? I believe that, eventually, artists will create directly for their audience rather than for intermediaries. They won't aim to please a narrow circle but to reach broader audiences. They won't seek to prove themselves but to connect. They won't close off but open up. They'll share and give. To achieve this, I think we need a radical transformation in academic art education. Artists must be socialized in a platform where they learn to break free from conventions. They shouldn't aim to fit into art history but to break out of it. They shouldn't seek continuity and assimilation but rupture. They shouldn't look back to the past, rely on existing rhetoric, follow trends, or boast about following someone else's path. Instead of writing a new chapter in the book, they should come up with something entirely new. Therefore, what we need today is an art education that doesn't produce cannon fodder but independent and critical artists who create freely, experiment boldly, and aren't afraid to explore new territories. The School of Disobedience is exactly that.  Alkotóként folyamatosan döntések előtt állunk. Folyamatosan kérdések merülnek fel bennünk, és nekünk az a dolgunk, hogy ezekre egy ponton választ adjunk: kikkel dolgozzunk, hogy kezdődjön a darab, hogy végződjön, a kutató folyamatból mit tartsunk meg és mit kukázzunk ki, mi legyen a jelmez, legyen-e díszlet, használjunk-e kelléket, hol adjuk elő, kiket szólítsunk meg...
Állítólag a művészeti iskolákban majd megtanítanak arra, hogy hogyan hozzál meg ezekre a kérdésekre “jó” döntéseket. Állítólag. De szerintem ez baromság. Én nem gondolom, hogy a művészetben lennének “jó” vagy “rossz” döntések. Egyszerűen csak döntések vannak, amikbe alkotóként beleállunk és kész. Ezeknek a döntéseknek egy részét tudatosan fogjuk meghozni, diktál majd a "józan ész", a logika meg a racionalitás, a kontextus, a rendelkezésre álló forrás, ilyenek. De lesz egy része, amiket csak úgy meghozunk, nem igazán tudjuk miből, miért. Van, aki ezt tehetségnek hívja, van, aki megérzésnek, intuíciónak, más tudatalattinak. Lényeg, hogy az alkotófolyamat során meg fogsz hozni döntéseket, néha fogalmad sincs miért. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy a tudatalattiból meghozott döntéseknek is tudatosnak kell lenniük. Ezért elkezdesz koncepciót “gyártani”, próbálsz ráhúzni racionalitást arra, ami pont arról szól, hogy nem az. Próbálsz logikát vinni abba, ami nem logikus. Próbálsz érveket csinálni az érzelmekből. Magyarázatot találni arra, amit nem kell megmagyarázni, mert talán nem is lehet. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy egy művész minden kérdésre tudjon válaszolni a munkájával kapcsolatban. A kánon szerint olyan nincs, hogy "nem tudom". Mintha bizalomra és önbizalomra csak akkor lennél jogosult, ha bármilyen felmerülő kérdésre konkrét válasszal tudsz szolgálni, kész a meggyőző "pitch", tisztán, érthetően és logikusan tudsz beszélni arról, amit állítólag egészében átlátsz. A művészettörténet is erre a mítoszra épít, hogy alkotásokat ánblokk meg lehet magyarázni. Ez egy hazugság. A munkáink egy része vakfolt, egy fekete lyuk, amit rengeteg ellentmondás, kétely, irracionalitás övez, és pont ettől érzékeny, pont ettől törékeny, hogy helyenként ködös és megmagyarázhatatlan. A konceptuális művészeti irány és a jelenlegi retorika-alapú prezentációs diszpozitív arra sarkallja a művészeket, hogy azt hazudják minden alkotói gesztus mögött van racionális magyarázat. Pedig tudjuk jól: nincs. A konceptuális művészet megúszós művészet: elbújsz elméletek mögé, távolságot hozol létre, nem közeledsz. Se magadhoz, se a közönségedhez. Kívül maradsz, úgy csinálsz, mintha. Azért absztrahálsz, mert nem mersz megnyílni, azért operálsz a társadalomnak csak egy privilégizált szegmense által ismert nyelvi és esztétikai kódrendszerrel, mert a nyugat-európai kortárs művészeti kánon jelenleg teljesen érzéketlen az érzelmekből fakadó esetlegességre. Jogos, hogy nem mersz megnyílni, ki merne ebben az ellenséges környezetben? Érthető, hogy nem vállalod fel az érzelmeidet, ki vállalná fel ebben az elnyomó, itélkező és kirekesztő kortárs művészeti mezőben? Ahhoz hogy lépjünk, hogy a kamu konceptuális művészetből egy érzékeny és bizonytalan művészet felé közeledjünk, el kell kezdenünk nyitni, elfogadni és bízni. Az Engedetlenség Leányiskolája ehhez kíván bátor és biztonságos közeget teremteni.  Many artists are paralyzed by the fear of not succeeding, which prevents them from even trying. This fear can be deeply ingrained, stemming from early life experiences where failure was met with harsh criticism or punishment. Over time, this can create a mental block that convinces you that failure is a reflection of your worth as an artist. The fear of failure can also be amplified by the competitive nature of the art world, where rejection is common and success can feel elusive.
At the School of Disobedience, we create a safe and supportive environment where we encourage experimentation and risk-taking, helping you to redefine failure as a stepping stone to success—whatever success means to you. It's crucial to see failure as an opportunity for growth and learning. Failures don't define you; how you respond does! Embrace the idea that each failure brings you closer to your true potential, providing valuable lessons that help you refine your craft and strengthen your resilience.  Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
February 2025
Categories
All
|
RSS Feed