Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is.
0 Comments
The convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds like a good idea, but in reality it's a practice of dissuading, exhausting and diluting small-scale and grassroots initiatives, based on the stupid myth that something is successful if it is big. But what if success had nothing to do with size?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive and toxic local activist milieu means that you are slowly being swallowed up by an opaque machine with unfocused ambitions, where you give up your original objectives for a supposedly nobler transversal goal. Because it's a competition? And is there a noble and nobler causes? And are they subordinate to each other? Is one goal more important than the other? Why? According to whom? Political activism is not a question of subsets, you are not automatically "part of" a cause, there are no sub-causes and main-causes, there is no cause-pyramid and cause-hierarchy, it's nonsense. Political activism isn't a cake, you don't get less of a cause just because someone else is involved in it. Just because someone else is doing it, doesn't mean you have to unite, it doesn't mean you'll be more effective together. Political activism is not an entertainment industry, it's not about how many tickets you sell. It makes absolutely no difference how many you are, really. To join a coalition means to grow, to change scale. You may seem louder on the outside, but on the inside you will suddenly start to echo: the inner space becomes emptier and emptier... Have we given ourselves up to unite, when we have already united?! We have given ourselves up to grow, but we have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The semantic field surrounding the coalition, reminiscent of capitalist logic, encourages small organisations, grassroots initiatives, to grow, develop and expand, while it is clear from the very first moment that if a small organisation outgrows itself, sooner or later it will lose its voice, its way, its heart. As this is clear from the outset, the question arises: is the push for coalition not a deliberate cannibalisation, a demagogic rhetorical weapon of destruction from within? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both the privilege of small organisations. Perhaps this is the reason for the whole cult of coalitions, perhaps this is why they use cheap tricks to try to absorb and then destroy small organisations: because they are dangerous when they are small, but when they grow they are loud only. The soul is lost in growth. A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben. Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség. Évek óta visszamondok minden olyan intézményi megkeresést, ami “színházi nevelési programba” vagy “múzeumpedagógiai szakkörbe” burkolva demagóg módszerekkel mosolyogva infantilizál és játékosan manipulál hol gyerekeket, hol felnőtteket, hol időseket, hol marginális csoportokat. Az “ízlésformálás” ugyanis propaganda és manipuláció, főleg, ha arra az egy ízlésre “nevel”, amit az intézmény saját maga képvisel. Elhitetni emberekkel, hogy ez “a” művészet, vagy hogy ezt “így” kell értelmezni, vagy hogy emögött “ez” van annyi, mint megmondani valakinek, mit gondoljon, mit tartson művészetnek, mit tapsoljon meg és mikor. Vagyis ezek a foglalkozások nem a kritikus gondolkodásra való nevelésről szólnak, hanem a hittérítésről és a dogmatikus bálványimádásról. A legtöbb múzeumpedagógia és színházi nevelési program maximum értékesítési stratégiaként minősíthető, eszköz az intézmény célcsoportjának bővítésére, az intézmény által képviselt művészek reklámozására, ilyenek. De pedagógiához és neveléshez ezeknek tényleg semmi közük, be ne vegyétek!
Egyébként se színházi nevelési programra, se múzeumpedagógiára nem volna szükség, ha a művészek a közönségnek csinálnának alkotásokat, nem pedig közvetítőknek, (vagyis kurátoroknak, kritikusoknak, művészettörténészeknek…), akik abból élnek, hogy értelmezik meg elmagyarázzák a “laikusok” számára befogadhatatlan nyelven megfogalmazott munkákat. Fordítók, akik szakzsargonokat dekódolnak és akadémikus rébuszokat fejtegetnek. De minek? Hiszek abban, hogy lassacskán, de eljön majd az az idő, amikor a művészeknek csakugyan a közönség lesz a közönségük, nekik csinálnak alkotásokat, nem pedig közvetítőknek. Nem megfelelni akarnak a szűk szakmának, hanem szélesebb rétegeket megszólítani. Nem bizonyítani, hanem kapcsolódni. Nem zárni, hanem nyitni. Megosztani, adni. Azt gondolom, hogy ehhez a jelenlegi akadémikus művészetoktatás radikális és teljes átalakítására van szükség, hiszen olyan platformon kell szocializálni a művészeket, amelyen megtanulnak kilépni a megszokott keretekből. Ahol azt tanulják, hogy a művészettörténetbe nem beágyazódni kell, hanem abból kilépni. Nem a folytatólagosságot keresik, meg a belesimulást, hanem a szakítást. Nem vissza utalnak a múltba, nem meglévő retorikákkal bűvészkednek, nem csatlakoznak trendhez, nem arra büszkék, hogy valakik által már kitaposott út potyautasai. A könyvbe nem új fejezetet írnak, hanem kitalálnak valamit a könyv helyett. Vagyis ma szerintem olyan művészetoktatásra van szükség, ami nem a kánon csicskáit neveli ki, hanem független és kritikus művészeket, akik szabadon alkotnak, bátran kísérleteznek és nem félnek új vizekre evezni. Az Engedetlenség Leányiskolája egyébként ilyen. A tiny butterfly makes me immediately thinking about “transformation”, which in the western system of thinking is directly linked to the “before-after” opposition.
Rooted in monotheist traditions, from a western dualistic perspective the world is divided into antagonistic opposites. “Good guys” fight “bad guys.” You are either “with us or against us.” You will go to “heaven” or “hell”. Being socialised in such a dualistic system of thinking can lead to an authoritarian and often intolerant conflict-based view of a black-and-white reality where there would be only one consistent means of approaching truths about the world and any alternative points of view should be removed, converted, changed. White supremacy, patriarchy, misogyny, homophobia, xenophobia, religious bigotry: every system of oppression, prejudice, and discrimination are built on a foundation of a binary “either/or” thinking, and rooted in comparison, opposition, and differentiation. I created the School of Disobedience to co-dream up and co-build with students a world beyond dualisms, where we look for ambiguity, nuances, and different shades of grey, celebrate in-betweens, wiggle rooms, doubt, and uncertainty. Take “transformation” out of its “before-after” temporal anchor, look at the world through a pluralist lens. Controlling the time is a form of domination. One will set up a deadline, the other will respect it. One will keep someone waiting, the other will wait. One will impose the rhythm, the other will follow it. Whether it is love or professional relationship, the one who has the control over time, has the power as well…
In the art world it’s even more unbalanced, as artists not only have to follow the timing of others, but are stuck between two oppositional temporalities in perpetual confrontation: On one hand, we live in a crazy world of fast decision makings, huge pressure, short deadlines, where we have to create quickly, be productive, propose more and more innovative solutions, find new insights and perspectives, react immediately and quickly to local and global contexts, be constantly updated, in advance, and ready. On the other hand, conducting deep researches, exploring the unknown and experimenting with the unexpected, listening, opening our eyes and heart, finding our own path, artistic voice, and personal aesthetic, making connections and friendships, building an audience, gaining people’s confidence, that’s all very slow and incredibly long… I created the “School of Disobedience” to explore how to disobey to the dictatorship of speed. To unlearn the feeling of “We have to be in advance”. To unlearn the feeling of “We are late”. To relearn the feeling of “We are just on time”. In the “School of Disobedience” you set up your own time zone and let people around you follow theirs: they are in their time zone, you are in yours, and that’s perfectly fine. |
Author"Born in Budapest (Hungary), in 1983, and graduated from the ENSAPC Art School (France) in 2016, I am working with art as a means of connection and with education as a means of activism. I am making full evening pieces and short-format performances, holding multi-sensorial political soft-spaces, creating immersive choreographic experiences, and building rebellious communities. In the past 8 years, I dreamed up the School of Disobedience, founded an artist collective then my own performance art company (Gray Box), launched an annual festival (Wildflowers), exhibited in a toilet, performed in a boxing ring, curated in an elevator, gave lectures in a techno club, run classes in a hammam... I like everything that is unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and learned how to follow my own path. I think the party is outside the canon." Archives
October 2023
Categories
All
|