For years, I've been turning down institutional requests disguised as "theater education programs" or "museum pedagogy workshops." These methods, with their demagogic smiles, infantilize and playfully manipulate audiences of children, adults, seniors, or marginalized groups. "Taste-shaping" becomes propaganda and manipulation, especially when institutions mold artists into producing similar works that fit their own agenda. Convincing people that this is "the" art, or this is how it "should" be interpreted, is akin to telling someone what to think, what qualifies as art, what to applaud, and when. These sessions don't aim to foster critical thinking; instead, they promote indoctrination and dogmatic worship.
Most museum pedagogy and theater education programs can be seen as mere sales strategies—a means to expand the institution's target audience and promote the artists it represents. But in terms of pedagogy and education, they're utterly irrelevant—don't be fooled! In fact, neither theater education programs nor museum pedagogy would be necessary if artists created art directly for their audience, rather than relying on intermediaries like curators, critics, and art historians who interpret and explain artworks in cryptic language. These intermediaries are like translators decoding jargon and unraveling academic puzzles. But why? I believe that, eventually, artists will create directly for their audience rather than for intermediaries. They won't aim to please a narrow circle but to reach broader audiences. They won't seek to prove themselves but to connect. They won't close off but open up. They'll share and give. To achieve this, I think we need a radical transformation in academic art education. Artists must be socialized in a platform where they learn to break free from conventions. They shouldn't aim to fit into art history but to break out of it. They shouldn't seek continuity and assimilation but rupture. They shouldn't look back to the past, rely on existing rhetoric, follow trends, or boast about following someone else's path. Instead of writing a new chapter in the book, they should come up with something entirely new. Therefore, what we need today is an art education that doesn't produce cannon fodder but independent and critical artists who create freely, experiment boldly, and aren't afraid to explore new territories. The School of Disobedience is exactly that.
0 Comments
Alkotóként folyamatosan döntések előtt állunk. Folyamatosan kérdések merülnek fel bennünk, és nekünk az a dolgunk, hogy ezekre egy ponton választ adjunk: kikkel dolgozzunk, hogy kezdődjön a darab, hogy végződjön, a kutató folyamatból mit tartsunk meg és mit kukázzunk ki, mi legyen a jelmez, legyen-e díszlet, használjunk-e kelléket, hol adjuk elő, kiket szólítsunk meg...
Állítólag a művészeti iskolákban majd megtanítanak arra, hogy hogyan hozzál meg ezekre a kérdésekre “jó” döntéseket. Állítólag. De szerintem ez baromság. Én nem gondolom, hogy a művészetben lennének “jó” vagy “rossz” döntések. Egyszerűen csak döntések vannak, amikbe alkotóként beleállunk és kész. Ezeknek a döntéseknek egy részét tudatosan fogjuk meghozni, diktál majd a "józan ész", a logika meg a racionalitás, a kontextus, a rendelkezésre álló forrás, ilyenek. De lesz egy része, amiket csak úgy meghozunk, nem igazán tudjuk miből, miért. Van, aki ezt tehetségnek hívja, van, aki megérzésnek, intuíciónak, más tudatalattinak. Lényeg, hogy az alkotófolyamat során meg fogsz hozni döntéseket, néha fogalmad sincs miért. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy a tudatalattiból meghozott döntéseknek is tudatosnak kell lenniük. Ezért elkezdesz koncepciót “gyártani”, próbálsz ráhúzni racionalitást arra, ami pont arról szól, hogy nem az. Próbálsz logikát vinni abba, ami nem logikus. Próbálsz érveket csinálni az érzelmekből. Magyarázatot találni arra, amit nem kell megmagyarázni, mert talán nem is lehet. A nyugat-európai kortárs művészeti kánon arra szocializál, hogy egy művész minden kérdésre tudjon válaszolni a munkájával kapcsolatban. A kánon szerint olyan nincs, hogy "nem tudom". Mintha bizalomra és önbizalomra csak akkor lennél jogosult, ha bármilyen felmerülő kérdésre konkrét válasszal tudsz szolgálni, kész a meggyőző "pitch", tisztán, érthetően és logikusan tudsz beszélni arról, amit állítólag egészében átlátsz. A művészettörténet is erre a mítoszra épít, hogy alkotásokat ánblokk meg lehet magyarázni. Ez egy hazugság. A munkáink egy része vakfolt, egy fekete lyuk, amit rengeteg ellentmondás, kétely, irracionalitás övez, és pont ettől érzékeny, pont ettől törékeny, hogy helyenként ködös és megmagyarázhatatlan. A konceptuális művészeti irány és a jelenlegi retorika-alapú prezentációs diszpozitív arra sarkallja a művészeket, hogy azt hazudják minden alkotói gesztus mögött van racionális magyarázat. Pedig tudjuk jól: nincs. A konceptuális művészet megúszós művészet: elbújsz elméletek mögé, távolságot hozol létre, nem közeledsz. Se magadhoz, se a közönségedhez. Kívül maradsz, úgy csinálsz, mintha. Azért absztrahálsz, mert nem mersz megnyílni, azért operálsz a társadalomnak csak egy privilégizált szegmense által ismert nyelvi és esztétikai kódrendszerrel, mert a nyugat-európai kortárs művészeti kánon jelenleg teljesen érzéketlen az érzelmekből fakadó esetlegességre. Jogos, hogy nem mersz megnyílni, ki merne ebben az ellenséges környezetben? Érthető, hogy nem vállalod fel az érzelmeidet, ki vállalná fel ebben az elnyomó, itélkező és kirekesztő kortárs művészeti mezőben? Ahhoz hogy lépjünk, hogy a kamu konceptuális művészetből egy érzékeny és bizonytalan művészet felé közeledjünk, el kell kezdenünk nyitni, elfogadni és bízni. Az Engedetlenség Leányiskolája ehhez kíván bátor és biztonságos közeget teremteni. Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is. The convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds like a good idea, but in reality it's a practice of dissuading, exhausting and diluting small-scale and grassroots initiatives, based on the stupid myth that something is successful if it is big. But what if success had nothing to do with size?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive and toxic local activist milieu means that you are slowly being swallowed up by an opaque machine with unfocused ambitions, where you give up your original objectives for a supposedly nobler transversal goal. Because it's a competition? And is there a noble and nobler causes? And are they subordinate to each other? Is one goal more important than the other? Why? According to whom? Political activism is not a question of subsets, you are not automatically "part of" a cause, there are no sub-causes and main-causes, there is no cause-pyramid and cause-hierarchy, it's nonsense. Political activism isn't a cake, you don't get less of a cause just because someone else is involved in it. Just because someone else is doing it, doesn't mean you have to unite, it doesn't mean you'll be more effective together. Political activism is not an entertainment industry, it's not about how many tickets you sell. It makes absolutely no difference how many you are, really. To join a coalition means to grow, to change scale. You may seem louder on the outside, but on the inside you will suddenly start to echo: the inner space becomes emptier and emptier... Have we given ourselves up to unite, when we have already united?! We have given ourselves up to grow, but we have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The semantic field surrounding the coalition, reminiscent of capitalist logic, encourages small organisations, grassroots initiatives, to grow, develop and expand, while it is clear from the very first moment that if a small organisation outgrows itself, sooner or later it will lose its voice, its way, its heart. As this is clear from the outset, the question arises: is the push for coalition not a deliberate cannibalisation, a demagogic rhetorical weapon of destruction from within? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both the privilege of small organisations. Perhaps this is the reason for the whole cult of coalitions, perhaps this is why they use cheap tricks to try to absorb and then destroy small organisations: because they are dangerous when they are small, but when they grow they are loud only. The soul is lost in growth. A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben. Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség. Évek óta visszamondok minden olyan intézményi megkeresést, ami “színházi nevelési programba” vagy “múzeumpedagógiai szakkörbe” burkolva demagóg módszerekkel mosolyogva infantilizál és játékosan manipulál hol gyerekeket, hol felnőtteket, hol időseket, hol marginális csoportokat. Az “ízlésformálás” ugyanis propaganda és manipuláció, főleg, ha arra az egy ízlésre “nevel”, amit az intézmény saját maga képvisel. Elhitetni emberekkel, hogy ez “a” művészet, vagy hogy ezt “így” kell értelmezni, vagy hogy emögött “ez” van annyi, mint megmondani valakinek, mit gondoljon, mit tartson művészetnek, mit tapsoljon meg és mikor. Vagyis ezek a foglalkozások nem a kritikus gondolkodásra való nevelésről szólnak, hanem a hittérítésről és a dogmatikus bálványimádásról. A legtöbb múzeumpedagógia és színházi nevelési program maximum értékesítési stratégiaként minősíthető, eszköz az intézmény célcsoportjának bővítésére, az intézmény által képviselt művészek reklámozására, ilyenek. De pedagógiához és neveléshez ezeknek tényleg semmi közük, be ne vegyétek!
Egyébként se színházi nevelési programra, se múzeumpedagógiára nem volna szükség, ha a művészek a közönségnek csinálnának alkotásokat, nem pedig közvetítőknek, (vagyis kurátoroknak, kritikusoknak, művészettörténészeknek…), akik abból élnek, hogy értelmezik meg elmagyarázzák a “laikusok” számára befogadhatatlan nyelven megfogalmazott munkákat. Fordítók, akik szakzsargonokat dekódolnak és akadémikus rébuszokat fejtegetnek. De minek? Hiszek abban, hogy lassacskán, de eljön majd az az idő, amikor a művészeknek csakugyan a közönség lesz a közönségük, nekik csinálnak alkotásokat, nem pedig közvetítőknek. Nem megfelelni akarnak a szűk szakmának, hanem szélesebb rétegeket megszólítani. Nem bizonyítani, hanem kapcsolódni. Nem zárni, hanem nyitni. Megosztani, adni. Azt gondolom, hogy ehhez a jelenlegi akadémikus művészetoktatás radikális és teljes átalakítására van szükség, hiszen olyan platformon kell szocializálni a művészeket, amelyen megtanulnak kilépni a megszokott keretekből. Ahol azt tanulják, hogy a művészettörténetbe nem beágyazódni kell, hanem abból kilépni. Nem a folytatólagosságot keresik, meg a belesimulást, hanem a szakítást. Nem vissza utalnak a múltba, nem meglévő retorikákkal bűvészkednek, nem csatlakoznak trendhez, nem arra büszkék, hogy valakik által már kitaposott út potyautasai. A könyvbe nem új fejezetet írnak, hanem kitalálnak valamit a könyv helyett. Vagyis ma szerintem olyan művészetoktatásra van szükség, ami nem a kánon csicskáit neveli ki, hanem független és kritikus művészeket, akik szabadon alkotnak, bátran kísérleteznek és nem félnek új vizekre evezni. Az Engedetlenség Leányiskolája egyébként ilyen. A tiny butterfly immediately evokes thoughts of "transformation," a concept often associated with the "before-after" opposition in Western thinking.
Rooted in monotheistic traditions, Western dualistic perspectives tend to divide the world into antagonistic opposites. It's a worldview where "good guys" combat "bad guys," where you're either "with us or against us," and where outcomes lead to either "heaven" or "hell." Socialization within such a dualistic system can foster an authoritarian and intolerant view of reality, where conflicts are central and there's only one acceptable approach to understanding truths about the world. Any alternative viewpoints are often marginalized, converted, or eliminated. Systems of oppression like white supremacy, patriarchy, misogyny, homophobia, xenophobia, and religious bigotry thrive on this binary "either/or" thinking, relying on comparison, opposition, and rejection. The School of Disobedience was born from a desire to co-create a world beyond these dualisms, where ambiguity, nuance, and shades of grey are embraced. We celebrate the in-betweens, the areas of uncertainty, and the spaces where doubt resides. Our aim is to take "transformation" out of its temporal "before-after" anchor and view the world through a pluralist lens, where diversity of thought and perspective are valued and celebrated. Join us as we co-dream and co-build a more inclusive and nuanced reality. Controlling time is a form of domination. One person sets a deadline, and another person adheres to it. One keeps someone waiting, while the other patiently waits. One imposes the rhythm, and the other obediently follows. Whether in a love affair or a professional relationship, the one who controls time also wields power...
In the art world, this power dynamic is even more pronounced. Artists not only navigate the schedules of others but also find themselves caught between two opposing temporalities in constant conflict: On one hand, we're thrust into a frantic world of rapid decision-making, immense pressure, and tight deadlines. We're expected to create quickly, be highly productive, innovate endlessly, and respond rapidly to local and global contexts. We must constantly stay ahead of the curve, always prepared and ready to act. On the other hand, engaging in deep research, exploring the unknown, and experimenting with the unexpected—all while listening, opening our hearts and minds, finding our artistic voice, and building connections—takes time. It's a slow, laborious process that requires patience and persistence. I created the “School of Disobedience” to disobey the dictatorship of speed:
In the "School of Disobedience," you establish your own time zone, allowing others to follow theirs. You exist in your time, and they exist in theirs—and that's perfectly fine. |
Author"Born in Budapest (Hungary) in 1983, I graduated from the ENSAPC Art School (France) in 2016. As an artist, researcher, and community activist, I harness the power of art for connection, education, and activism. My practice spans various mediums, including image, object, and performance. I create full-length visual and dance performances, short-format pieces, and immersive experiences, while also creating spaces for non-formal education outside of traditional academic heritage. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
April 2024
Categories
All
|