Living, creating, thinking, and acting in community is increasingly popular today, especially in the artistic and activist worlds. However, adopting a critical approach and questioning "received ideas" and apparent truths invites us to delve deeper into this rhetoric. Does joining a community mean sacrificing individual will for collective will? Is it about hiding the “I” behind the “we”? What happens to personal voice and identity? Does it mean fading into the group, minimizing oneself in relation to others, dissolving into the collective, and always seeking compromises? Does this resonate with you? Exploring community and gender: What is the relationship between community and gender dynamics? How do traditional gender roles and biases play out in communal settings? Preventing societal dysfunction in communities: How can we ensure that the dysfunctions of contemporary society are not reproduced at the community level? This includes considering values, organizational structures, and ethical standards. Community as an escape: Is belonging to a community a way to escape individual decision-making, responsibility, solitude, and the challenges of adulthood? How do we balance communal support with personal growth? Communitarianism and emotional dependency: What is the relationship between communitarianism and emotional dependency? Does reliance on a community hinder emotional independence and personal development? Leadership and communitarianism: How does being in a community impact the emergence of leaders, particularly women leaders? Could communitarianism inadvertently suppress the development of a new iconography of female leadership? Reinventing individualism: Instead of solely focusing on communitarianism, shouldn't we also consider reinventing individualism outside the capitalist framework? How can we cultivate a form of individualism that promotes personal freedom and creativity while still valuing community? These questions urge us to critically examine the true essence and implications of living and creating within a community. By exploring these complexities, we can strive for a balance that honors both collective and individual needs. Let’s engage in this dialogue and uncover the deeper layers of what it means to be part of a community. What does community mean to you?
0 Comments
Many artists are paralyzed by the fear of not succeeding, which prevents them from even trying. This fear can be deeply ingrained, stemming from early life experiences where failure was met with harsh criticism or punishment. Over time, this can create a mental block that convinces you that failure is a reflection of your worth as an artist. The fear of failure can also be amplified by the competitive nature of the art world, where rejection is common and success can feel elusive.
At the School of Disobedience, we create a safe and supportive environment where we encourage experimentation and risk-taking, helping you to redefine failure as a stepping stone to success—whatever success means to you. It's crucial to see failure as an opportunity for growth and learning. Failures don't define you; how you respond does! Embrace the idea that each failure brings you closer to your true potential, providing valuable lessons that help you refine your craft and strengthen your resilience. Nem az bosszant, hogy a “legfontosabb” feminista esszék nincsenek lefordítva, hanem az, hogy azokat az esszéket, amikről azt gondoljuk, hogy hazai viszonylatban a “legfontosabbak”, külföldről vásároljuk.
Én a lokális feminizmust támogatom, fordító klub helyett esszé író kört, ahol magyarul gondolkodunk a saját nyelvünkön a saját problémáinkon. Nem fordítani akarok, nem más kontextusban, más kultúrkörben, már történelmi háttérben megfogalmazott kész gondolatokat importálni. Magyar feminizmust akarok magyarul. Mert képesek vagyunk rá! *** Borzasztóan károsnak tartom a fordító klub koncepcióját a mi kelet-európai kontextusunkban, ahol edukatív környezetben kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy nyugaton jobban tudják, hogy ami nyugatról jön, az az “igazi”, az jobb, értékesebb, fontosabb. Ez egy óriási “unlearning” lecke, megtanulni értékelni a hazait, nem alámenni, nem behódolni, nem lemásolni, nem bambán behozni külföldről a dolgokat, főleg egy olyan aktuálpolitikai helyzetben, amiben szinte minden, ami magyar vonatkozású, egyből megkapja, hogy "nacionalista". Én ezen gondolkodnék veletek szívesen, az egészséges nemzeti öntudaton. Hogy merjünk hozzányúlni a saját nemzeti értékeinkhez, nyelvünkhöz, kulturális örökségünkhöz lealacsonyítás, ítélkezés és bűntudat nélkül. Hogy bízzunk magunkban, merjük bátran nyomni a "Made in Hungary"-t. Gondolatok terén is. A successful workshop is not necessarily one where we laughed a lot, where the atmosphere was pleasant, where human relations were easy, and where we had a good time. For me, a successful workshop is a useful workshop—a space where we learned, unlearned, and relearned things, regardless of the circumstances.
There is no hierarchy between theoretical, practical, technical, or methodological workshops, just as there is no hierarchy between lexical knowledge and personal experience. They are simply different entry points, each valuable in its own way. The question is not what you learn in a workshop, but how you learn it. The role of a teacher (Unlearning Facilitator) is not only to transmit knowledge, tools, experiences, but also to invent a framework, to choreograph a context that encourages individual initiative, responsibility, and independence. A useful workshop is one where we make progress compared to ourselves, not others. It’s a place where we are encouraged and respected, where we can move forward and grow at our own pace. It’s important to remain open to the idea that sometimes the learning and unlearning will come from unexpected sources, and the lesson may not be where you anticipate it to be. What is a teacher? Here at the School of Disobedience, we call teachers "Unlearning Facilitators." They are not your friends or parents, and you don't have to like them either. "Unlearning Facilitators" are not here to please you; they are here to facilitate the process of growth and transformation. This process can take many forms—a tool, a method, or an experience—that helps you progress in your artistic or personal journey.
The key question is not only what an "Unlearning Facilitator" teaches, but also how they teach. Their role goes beyond imparting knowledge and experiences; they are tasked with creating a climate of trust that encourages both learning and unlearning. They raise questions and challenge what seems obvious, fostering an environment where true growth can occur. The idea of the convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds appealing, but in reality, it often serves to dissuade, exhaust, and dilute small-scale grassroots initiatives. This stems from the misguided belief that success is tied to size. But what if success had nothing to do with scale?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive, and toxic local activist milieu often means being swallowed by an opaque machine with unfocused ambitions. This process can lead to abandoning original objectives for a supposedly nobler, transversal goal. But is there really such a thing as a noble or nobler cause? Are causes subordinate to one another? Is one goal more important than another? According to whom? Political activism is not about subsets or hierarchies. There are no "sub-causes" or "main causes," no cause-pyramid or cause-hierarchy. Such notions are nonsensical. Activism isn’t a pie where other initiatives reduce your impact. You don’t have to unite just because someone else is involved. More people together doesn't necessarily mean increased effectiveness. Political activism isn’t an entertainment industry; it’s not about ticket sales. The number of participants doesn't inherently determine success. Joining a coalition often means scaling up. While you may seem louder on the outside, internally, you may start to feel an echoing emptiness as the space becomes increasingly hollow. Have we sacrificed our essence to unite when we were already united in spirit? We aimed to grow but have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The language around coalition-building, reminiscent of capitalist logic, pushes small organizations and grassroots initiatives to grow, develop, and expand. Yet, it’s clear from the outset that if a small organization outgrows itself, it will sooner or later lose its voice, its way, and its heart. Given this, is the push for coalition not a deliberate strategy to cannibalize, a demagogic weapon of internal destruction? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both privileges of small organizations. This may be why there’s such a cult of coalitions and why cheap tricks are used to absorb and then destroy small organizations. Small organizations are dangerous when they remain small, but when they grow, they only become loud. The soul is lost in growth. A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
July 2024
Categories
All
|