 Amikor egy alkotó létrehoz egy fotó sorozatot vagy egy festményt, vagy akár egy performanszot, arra úgy fog hivatkozni, hogy “műtárgy”. Amikor ugyanez a művész létrehoz valamit, egy élő dolgot, ami mondjuk közösséggel vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos, arra már úgy fog utalni, hogy “projekt”. Függetlenül attól, hogy van-e tárgyi dimenziója (hiszen például egy performansznak sincs), vagy hogy be van-e árazva (mert például egy land art műnek vagy egy köztéri intervenciónak sincs ára). Miért kurva fontos a besorolás, a nomenklatúra, a megnevezés, amikor pont hogy szembe akarunk menni a kategóriákkal és felülírni a műfajok közötti határokat és hierarchiákat? Miért nem mindegy, hogy a közösségi művészeti alkotásokra “műtárgyként” vagy “projektként” tekintünk-e? Miért alakult ez így ki, mi áll ennek a megnevezési mechanizmusnak a hátterében?
A közösségi projektek radikális művészeti nyelvvel és formával operálnak, az a jellegzetességük, hogy be vannak ágyazva a realitásba és van egy nagyon konkrét és megfogható oldaluk. Egy közösségi projekt, a tárgy alapú művészettel szemben, például egyértelmű választ tud adni azokra a kérdésekre, hogy “ez miről szól”, “ez mire jó?”, “ennek mi az értelme?”. A nyelvezete persze lehet absztrakt (pl. tánc), a szándék mégis tiszta és érthető. A közösségi művészet több szempontból sokkal demokratikusabb mint más műtárgy-kategóriás-műfaj, nem a társadalom egy privilegizált szegmenséhez beszél rébuszokban, hanem mondjuk úgy, “leszáll a földre”. Talán pont ez a “baj” vele, és pont ezért szorul ki az akadémiai és intézményes diskurzusból, mert egyszerű, hétköznapi és közérthető. Mert van mögötte valódi tartalom, mert érdekeket tud érvényesíteni és változásokat tud hozni egyéni és társadalmi szinten is. Mert jelenleg az egyetlen művészeti forma, amelyiknek van éle, tétje, ereje. Az egyetlen, amelyik nem tetszeni akar, nem hízelegni, nem létező utakat könnyedén bejárni, menő trendeket ügyesen meglovagolni, felelősséget olcsón megúszni. Az egyetlen, amelyik gondolkodásában szabad, eszközében hatékony, a hatalomra nézve pedig veszélyes.
0 Comments
 When an artist creates a series of photographs or a painting, or even a performance piece, she will refer to it as an "artwork". When that same artist creates something, a living thing, that relates to, community, social or political issues, she will refer to it as a "project". Regardless of whether it has a material dimension (because, for example, a performance does not) or whether it is priced (because, for example, a land art work or a public space intervention does not have a price either). Why classification, nomenclature, naming is important when we want to go against categories and override boundaries and hierarchies between genres? Why does it matter whether we consider community artworks as "artworks" or "projects"? Why is this the case, what is behind this naming mechanism?
Community projects operate with a radical artistic language and form, they are embedded in reality and have a very concrete and tangible side. A community project, as opposed to object-based art, can, for example, give a clear answer to the questions "what is this about?", "what is this for?", "what is the point of this?". Of course, the language may be abstract (e.g. dance), but the intention is clear and understandable. In many ways, community art is more democratic than other artwork-categories, it does not speak in riddles to a privileged segment of society, but rather, "comes down to earth". Perhaps this is the 'problem' with it, and precisely why it is excluded from academic and institutional discourse, because it is simple, ordinary and accessible. Because it has real content behind it, because it can assert interests and have a real impact at both individual and societal levels. Because it is currently the only art form that is free in its thinking, efficient in its means, and dangerous to power. |
Author"Born in Budapest (Hungary), in 1983, and graduated from the ENSAPC Art School (France) in 2016, I am working with art as a means of connection and with education as a means of activism. I am making full evening pieces and short-format performances, holding multi-sensorial political soft-spaces, creating immersive choreographic experiences, and building rebellious communities. In the past 8 years, I dreamed up the School of Disobedience, founded an artist collective then my own performance art company (Gray Box), launched an annual festival (Wildflowers), exhibited in a toilet, performed in a boxing ring, curated in an elevator, gave lectures in a techno club, run classes in a hammam... I like everything that is unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and learned how to follow my own path. I think the party is outside the canon." Archives
October 2023
Categories
All
|
RSS Feed