What is a teacher? Here at the School of Disobedience, we call teachers "Unlearning Facilitators." They're not your friends, parents or bosses, and you don't have to like them either. "Unlearning Facilitators" are not here to please you, but to be "useful". This usefulness can take many forms: a tool, a method, an experience that can help you to progress in your own artistic or personal journey. The question is not what an "Unlearning Facilitator" teaches, but how. The role of an "Unlearning Facilitator" is actually not to pass on knowledge, but to create a climate of trust that encourages the process of learning and unlearning, that raises questions and challenges what seems obvious.
Qu'est-ce qu'un enseignante ? Ici, à l'École de la Désobéissance, nous appelons les enseignantes des "Unlearning Facilitators". Elles ne sont ni vos amis, ni vos parents, ni vos boss, d’ailleurs vous n’êtes pas obligées de les aimer. Les "Unlearning Facilitator" ne sont pas là pour vous plaire, mais pour être "utiles". Cette utilité peut prendre plusieurs formes, un outil, une méthode, une expérience qui peut vous aider à développer votre propre voie, à progresser dans votre parcours artistique ou chemin personnel. La question n'est pas de savoir ce qu'un "Unlearning Facilitator" vous enseigne, mais comment. Le rôle d'un "Unlearning Facilitator" n'est pas de transmettre des connaissances, mais de créer un climat de confiance qui encourage le processus d'apprentissage et de désapprentissage, qui soulève des questions et remet en cause des évidences.
0 Comments
The convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds like a good idea, but in reality it's a practice of dissuading, exhausting and diluting small-scale and grassroots initiatives, based on the stupid myth that something is successful if it is big. But what if success had nothing to do with size?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive and toxic local activist milieu means that you are slowly being swallowed up by an opaque machine with unfocused ambitions, where you give up your original objectives for a supposedly nobler transversal goal. Because it's a competition? And is there a noble and nobler causes? And are they subordinate to each other? Is one goal more important than the other? Why? According to whom? Political activism is not a question of subsets, you are not automatically "part of" a cause, there are no sub-causes and main-causes, there is no cause-pyramid and cause-hierarchy, it's nonsense. Political activism isn't a cake, you don't get less of a cause just because someone else is involved in it. Just because someone else is doing it, doesn't mean you have to unite, it doesn't mean you'll be more effective together. Political activism is not an entertainment industry, it's not about how many tickets you sell. It makes absolutely no difference how many you are, really. To join a coalition means to grow, to change scale. You may seem louder on the outside, but on the inside you will suddenly start to echo: the inner space becomes emptier and emptier... Have we given ourselves up to unite, when we have already united?! We have given ourselves up to grow, but we have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The semantic field surrounding the coalition, reminiscent of capitalist logic, encourages small organisations, grassroots initiatives, to grow, develop and expand, while it is clear from the very first moment that if a small organisation outgrows itself, sooner or later it will lose its voice, its way, its heart. As this is clear from the outset, the question arises: is the push for coalition not a deliberate cannibalisation, a demagogic rhetorical weapon of destruction from within? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both the privilege of small organisations. Perhaps this is the reason for the whole cult of coalitions, perhaps this is why they use cheap tricks to try to absorb and then destroy small organisations: because they are dangerous when they are small, but when they grow they are loud only. The soul is lost in growth. A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben. Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség. Amikor egy alkotó létrehoz egy fotó sorozatot vagy egy festményt, vagy akár egy performanszot, arra úgy fog hivatkozni, hogy “műtárgy”. Amikor ugyanez a művész létrehoz valamit, egy élő dolgot, ami mondjuk közösséggel vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos, arra már úgy fog utalni, hogy “projekt”. Függetlenül attól, hogy van-e tárgyi dimenziója (hiszen például egy performansznak sincs), vagy hogy be van-e árazva (mert például egy land art műnek vagy egy köztéri intervenciónak sincs ára). Miért kurva fontos a besorolás, a nomenklatúra, a megnevezés, amikor pont hogy szembe akarunk menni a kategóriákkal és felülírni a műfajok közötti határokat és hierarchiákat? Miért nem mindegy, hogy a közösségi művészeti alkotásokra “műtárgyként” vagy “projektként” tekintünk-e? Miért alakult ez így ki, mi áll ennek a megnevezési mechanizmusnak a hátterében?
A közösségi projektek radikális művészeti nyelvvel és formával operálnak, az a jellegzetességük, hogy be vannak ágyazva a realitásba és van egy nagyon konkrét és megfogható oldaluk. Egy közösségi projekt, a tárgy alapú művészettel szemben, például egyértelmű választ tud adni azokra a kérdésekre, hogy “ez miről szól”, “ez mire jó?”, “ennek mi az értelme?”. A nyelvezete persze lehet absztrakt (pl. tánc), a szándék mégis tiszta és érthető. A közösségi művészet több szempontból sokkal demokratikusabb mint más műtárgy-kategóriás-műfaj, nem a társadalom egy privilegizált szegmenséhez beszél rébuszokban, hanem mondjuk úgy, “leszáll a földre”. Talán pont ez a “baj” vele, és pont ezért szorul ki az akadémiai és intézményes diskurzusból, mert egyszerű, hétköznapi és közérthető. Mert van mögötte valódi tartalom, mert érdekeket tud érvényesíteni és változásokat tud hozni egyéni és társadalmi szinten is. Mert jelenleg az egyetlen művészeti forma, amelyiknek van éle, tétje, ereje. Az egyetlen, amelyik nem tetszeni akar, nem hízelegni, nem létező utakat könnyedén bejárni, menő trendeket ügyesen meglovagolni, felelősséget olcsón megúszni. Az egyetlen, amelyik gondolkodásában szabad, eszközében hatékony, a hatalomra nézve pedig veszélyes. When an artist creates a series of photographs or a painting, or even a performance piece, she will refer to it as an "artwork". When that same artist creates something, a living thing, that relates to, community, social or political issues, she will refer to it as a "project". Regardless of whether it has a material dimension (because, for example, a performance does not) or whether it is priced (because, for example, a land art work or a public space intervention does not have a price either). Why classification, nomenclature, naming is important when we want to go against categories and override boundaries and hierarchies between genres? Why does it matter whether we consider community artworks as "artworks" or "projects"? Why is this the case, what is behind this naming mechanism?
Community projects operate with a radical artistic language and form, they are embedded in reality and have a very concrete and tangible side. A community project, as opposed to object-based art, can, for example, give a clear answer to the questions "what is this about?", "what is this for?", "what is the point of this?". Of course, the language may be abstract (e.g. dance), but the intention is clear and understandable. In many ways, community art is more democratic than other artwork-categories, it does not speak in riddles to a privileged segment of society, but rather, "comes down to earth". Perhaps this is the 'problem' with it, and precisely why it is excluded from academic and institutional discourse, because it is simple, ordinary and accessible. Because it has real content behind it, because it can assert interests and have a real impact at both individual and societal levels. Because it is currently the only art form that is free in its thinking, efficient in its means, and dangerous to power. Évek óta visszamondok minden olyan intézményi megkeresést, ami “színházi nevelési programba” vagy “múzeumpedagógiai szakkörbe” burkolva demagóg módszerekkel mosolyogva infantilizál és játékosan manipulál hol gyerekeket, hol felnőtteket, hol időseket, hol marginális csoportokat. Az “ízlésformálás” ugyanis propaganda és manipuláció, főleg, ha arra az egy ízlésre “nevel”, amit az intézmény saját maga képvisel. Elhitetni emberekkel, hogy ez “a” művészet, vagy hogy ezt “így” kell értelmezni, vagy hogy emögött “ez” van annyi, mint megmondani valakinek, mit gondoljon, mit tartson művészetnek, mit tapsoljon meg és mikor. Vagyis ezek a foglalkozások nem a kritikus gondolkodásra való nevelésről szólnak, hanem a hittérítésről és a dogmatikus bálványimádásról. A legtöbb múzeumpedagógia és színházi nevelési program maximum értékesítési stratégiaként minősíthető, eszköz az intézmény célcsoportjának bővítésére, az intézmény által képviselt művészek reklámozására, ilyenek. De pedagógiához és neveléshez ezeknek tényleg semmi közük, be ne vegyétek!
Egyébként se színházi nevelési programra, se múzeumpedagógiára nem volna szükség, ha a művészek a közönségnek csinálnának alkotásokat, nem pedig közvetítőknek, (vagyis kurátoroknak, kritikusoknak, művészettörténészeknek…), akik abból élnek, hogy értelmezik meg elmagyarázzák a “laikusok” számára befogadhatatlan nyelven megfogalmazott munkákat. Fordítók, akik szakzsargonokat dekódolnak és akadémikus rébuszokat fejtegetnek. De minek? Hiszek abban, hogy lassacskán, de eljön majd az az idő, amikor a művészeknek csakugyan a közönség lesz a közönségük, nekik csinálnak alkotásokat, nem pedig közvetítőknek. Nem megfelelni akarnak a szűk szakmának, hanem szélesebb rétegeket megszólítani. Nem bizonyítani, hanem kapcsolódni. Nem zárni, hanem nyitni. Megosztani, adni. Azt gondolom, hogy ehhez a jelenlegi akadémikus művészetoktatás radikális és teljes átalakítására van szükség, hiszen olyan platformon kell szocializálni a művészeket, amelyen megtanulnak kilépni a megszokott keretekből. Ahol azt tanulják, hogy a művészettörténetbe nem beágyazódni kell, hanem abból kilépni. Nem a folytatólagosságot keresik, meg a belesimulást, hanem a szakítást. Nem vissza utalnak a múltba, nem meglévő retorikákkal bűvészkednek, nem csatlakoznak trendhez, nem arra büszkék, hogy valakik által már kitaposott út potyautasai. A könyvbe nem új fejezetet írnak, hanem kitalálnak valamit a könyv helyett. Vagyis ma szerintem olyan művészetoktatásra van szükség, ami nem a kánon csicskáit neveli ki, hanem független és kritikus művészeket, akik szabadon alkotnak, bátran kísérleteznek és nem félnek új vizekre evezni. Az Engedetlenség Leányiskolája egyébként ilyen. A jövő iskolája egy olyan iskola, ahova elsősorban jó betérni. Ahol az ember jól érzi magát, mert saját maga lehet: az, aki. Ebben az iskolában nincs nyomás, nincs megfelelési kényszer, nincsenek lehetetlen elvárások. Nincs versengés, nincs lenézés, nincs ítélkezés és nincs kirekesztés, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Érdeklődőek, elfogadóak, nyitottak.
A jövő iskolájában anyáskodás, bugyuta kényszeres mosoly és hamis tapsikolás helyett a tanárok kihívások elé állítják a diákokat, feldobják a labdát, ugyanakkor jelen vannak, ott vannak, támogatnak, egyszóval lehet rájuk számítani. Ebben az iskolában a diákok nincsenek dobozokba zárva és elkönyvelve ennek vagy annak: mindenki nyíltan és egyszerűen kifejezheti magát. Nem kötelező okosakat mondani, nem kell mindenáron eredetinek lenni. A bizonytalanság oké, a kétely oké. És nem megszólalni is oké, hallgatni is oké... Ez az iskola nem arról szól, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mi érdekel. Itt az elméleti tudáson kívül más tudásformák is értékesnek számítanak: érzelmek, intuíciók, érzések, érzetek. Személyes történetek, élettapasztalatok... Van tér a "nem"-re, a "nem tudom"-ra, sőt, a "nem érdekel"-re is. A jövő iskolájában a tanárok nem mondják meg a diákoknak, hogy mit gondoljanak, miben higgyenek, mit tartsanak érdekesnek, relevánsnak, jónak. Nincs se ízlés-, se véleményformálás. A tanárok ajtókat nyitnak ki, ennyi a feladatuk. Kiváncsivá tesznek, támogatnak, bíznak benned, de nem "terelnek", nem "formálnak". A Te utad számít, nem az övék! Ebben az iskolában fontos vagy. És elég vagy. Ennek az iskolának az a célja, hogy olyan diákokat neveljen, akik megtanulnak bízni magukban és hinni álmaikban. Akik hitelesek, önazonosak és bátrak. Így néznek szembe a világgal. Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ.
Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem ülünk egy teremben, hanem kirándulunk, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... 2021 októberében egy budapesti galéria lesz a bázis, novemberben pedig Párizs mellett egy kolostor. Heti öt nap, naponta 6 óra, az egész nyolc héten keresztül, közben bemutató, performansz, kiállítás, ilyen-olyan megmozdulások. Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért. Ugyanúgy jellemző a túltermelés és a túlfogyasztás a szakmánkra, mint bármelyik másik piacra: rengeteg alkotás készül, részben mert a jelenlegi pályázati és ösztöndíjrendszerek, rezidenciák inkább a projektek megvalósítását, mintsem forgalmazását, terjesztését támogatják. Túl sok új alkotás készül, a játszóhely, a kiállítási lehetőség és a közönség viszont ehhez képest kevés, az igény és a figyelem pedig elaprózódott.
Vajon a művészeti szektorra jellemző intenzív termelést hogyan lehetne újragondolni? Van-e „fenntartható művészet”, illetve mitől lesz egy projekt fenntartható? Mit kellene tenni ahhoz, hogy az előadóművészet tudatos és felelősségteljes lehessen, és kinek milyen szerepe lenne a változtatásban? Milyen új stratégiákkal lehetne helyrehozni az előadóművészetre is jellemző kereslet és kínálat közötti eltorzult viszonyt, milyen változások szükségesek a piaci egyensúly megtalálásához? Mi abban hiszünk, hogy ez az egész a művészetoktatás reformálásával kezdődik. Nézzünk végre szembe a dolgokkal, beszéljünk a társadalmilag érzékenyebb és szolidárisabb kulturális gazdaság kialakításának igényéről, az intézményrendszeren kívüli helyek és az alulról jövő kezdeményezések támogatásáról, a közönség és a művészek közötti kapcsolat új formáiról, és a hagyományos intézményes rendszer totális szerkezet átalakításának szükségességéről. |
Author"Born in Budapest (Hungary) in 1983, I graduated from the ENSAPC Art School (France) in 2016. As an artist, researcher, and community activist, I harness the power of art for connection, education, and activism. My practice spans various mediums, including image, object, and performance. I create full-length visual and dance performances, short-format pieces, and immersive experiences, while also creating spaces for non-formal education outside of traditional academic heritage. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
April 2024
Categories
All
|