 The idea of the convergence of struggles ("convergence des luttes") sounds appealing, but in reality, it often serves to dissuade, exhaust, and dilute small-scale grassroots initiatives. This stems from the misguided belief that success is tied to size. But what if success had nothing to do with scale?
Building a coalition in the pseudo-independent, highly competitive, oppressive, and toxic local activist milieu often means being swallowed by an opaque machine with unfocused ambitions. This process can lead to abandoning original objectives for a supposedly nobler, transversal goal. But is there really such a thing as a noble or nobler cause? Are causes subordinate to one another? Is one goal more important than another? According to whom? Political activism is not about subsets or hierarchies. There are no "sub-causes" or "main causes," no cause-pyramid or cause-hierarchy. Such notions are nonsensical. Activism isn’t a pie where other initiatives reduce your impact. You don’t have to unite just because someone else is involved. More people together doesn't necessarily mean increased effectiveness. Political activism isn’t an entertainment industry; it’s not about ticket sales. The number of participants doesn't inherently determine success. Joining a coalition often means scaling up. While you may seem louder on the outside, internally, you may start to feel an echoing emptiness as the space becomes increasingly hollow. Have we sacrificed our essence to unite when we were already united in spirit? We aimed to grow but have shrunk in essence. There is always a critical mass in political activism. The language around coalition-building, reminiscent of capitalist logic, pushes small organizations and grassroots initiatives to grow, develop, and expand. Yet, it’s clear from the outset that if a small organization outgrows itself, it will sooner or later lose its voice, its way, and its heart. Given this, is the push for coalition not a deliberate strategy to cannibalize, a demagogic weapon of internal destruction? We don't need to grow to exist. We don't need to unite to have a stronger voice. We don't need to be loud to be visible. We don't need to be visible to make things happen. The two most effective weapons in political activism today are free and legal: invisibility and unpredictability, both privileges of small organizations. This may be why there’s such a cult of coalitions and why cheap tricks are used to absorb and then destroy small organizations. Small organizations are dangerous when they remain small, but when they grow, they only become loud. The soul is lost in growth.
0 Comments
 A küzdelmek egyesülése (“convergence des luttes") elsőre jó ötletnek tűnhet, de a valóságban ez a kis méretű kezdeményezések felhígítását majd feloszlását szolgáló bedaráló stratégia, ami ha belegondolsz elsősorban arra a nagyon buta tévhitre épül, hogy valami akkor sikeres, ha nagy. Mert mi van, ha nem?
Koalícióra lépni a hazai versenyszellemű ál-független egymást elnyomó és kizsigerelő aktivista közegben annyit jelent, hogy lassacskán bekebelez egy átláthatatlan, homályos gépezet, egy kamu címszavakkal dobálózó steril maszlag része leszel fókuszálatlan törekvésekkel, ahol feladod az eredeti célkitűzéseidet egy állítólagosan nemesebb transzverzális célért. Mert ez verseny? És van nemes és nemesebb ügy? És ezek egymás alá-fölé vannak rendelve? Az egyik cél fontosabb, mint a másik? Mitől? Ki szerint? A politikai aktivizmus nem részhalmazok kérdése, nem vagy automatikusan egy ügy “részese”, nincsenek al-ügyek meg fő-ügyek, nincs ügy-piramis meg ügy-hierarchia, ez hülyeség. A politikai aktivizmus nem torta, nem jut neked egy ügyből kevesebb csak azért mert más is foglalkozik vele. Csak azért, mert más is foglalkozik vele, nem biztos, hogy egyesülni kell, egyáltalán nem biztos, hogy együtt hatékonyabbak lesztek. A politikai aktivizmus nem jegyáras szórakoztatóipar, itt nem a résztvevők száma a lényeg. Tök mindegy, hányan vagytok, de tényleg. Koalícióra lépni annyi, mint nőni, léptéket váltani. Lehet, hogy kívülről hangosabbnak tüntök majd, de belülről egyszer csak elkezdesz kongani: apránként visszhangozni kezd az egyre csak üresedő belső tér... Feladtuk önmagunkat, hogy egyesüljünk, mikor mi már egyszer egyesültünk?! Feladtuk önmagunkat, hogy növekedjünk, csak hogy a lényeget tekintve nem nőttünk, hanem zsugorodtunk. A politikai aktivizmusban mindig van egy kritikus méret. A koalíciót körülölelő kapitalista logikára emlékeztető szemantikai mező növekedésre, fejlődésre, terjeszkedésre buzdítja a kis szervezeteket, alulról jövő kezdeményezéseket, miközben az első perctől egyértelmű, hogy ha egy kis szervezet túlnő saját magán, előbb-utóbb el fogja veszíteni saját hangját, útját, létjogosultságát. Mivel ez kezdettől fogva világos, felmerül a kérdés, hogy vajon a koalícióra való serkentés nem szándékos kannibalizáció-e, vagyis a belülről történő megsemmisítés demagóg retorikai fegyvere? Nem muszáj növekednünk ahhoz, hogy létezzünk. Nem muszáj összefognunk ahhoz, hogy legyen hangunk. Nem muszáj hangoskodnunk ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem muszáj láthatónak lennünk ahhoz, hogy változást eredményezzünk. Politikai aktivizmusban jelenleg a két leghatékonyabb fegyver ingyenes és legális: a láthatatlanság meg a kiszámíthatatlanság, mindkettő a kis méretű szervezetek kiváltsága. Talán ez az oka ennek az egész manipulatív koalíció-kultusznak, talán ezért próbálják olcsó trükkökkel beolvasztani, majd megsemmisíteni a kis szervezeteket: mert kicsiként még veszélyesek, viszont ha megnőnek már csak hangjuk van. A lélek elvész a növekedésben.  Méricskélés, összehasonlítás, és egymás alá-fölé rendelése helyett egy olyan művészeti oktatási rendszert, ami nem hierarchiában, győztesekben-vesztesekben gondolkodik.
Ami kinyit, és nem kizár. Ami elfogad, befogad, és nem megsemmisít, kirekeszt. Ahol nincs “jó” és “rossz”. Se “jó” és “jobb”. Ami nem feketén-fehéren látja a világot, hanem egy plurális valóságot tár a diákok elé. A “Best of” fogalma versengésre szocializál, holott egyértelműen összefogásra lenne szükség.  Évek óta visszamondok minden olyan intézményi megkeresést, ami “színházi nevelési programba” vagy “múzeumpedagógiai szakkörbe” burkolva demagóg módszerekkel mosolyogva infantilizál és játékosan manipulál hol gyerekeket, hol felnőtteket, hol időseket, hol marginális csoportokat. Az “ízlésformálás” ugyanis propaganda és manipuláció, főleg, ha arra az egy ízlésre “nevel”, amit az intézmény saját maga képvisel. Elhitetni emberekkel, hogy ez “a” művészet, vagy hogy ezt “így” kell értelmezni, vagy hogy emögött “ez” van annyi, mint megmondani valakinek, mit gondoljon, mit tartson művészetnek, mit tapsoljon meg és mikor. Vagyis ezek a foglalkozások nem a kritikus gondolkodásra való nevelésről szólnak, hanem a hittérítésről és a dogmatikus bálványimádásról. A legtöbb múzeumpedagógia és színházi nevelési program maximum értékesítési stratégiaként minősíthető, eszköz az intézmény célcsoportjának bővítésére, az intézmény által képviselt művészek reklámozására, ilyenek. De pedagógiához és neveléshez ezeknek tényleg semmi közük, be ne vegyétek!
Egyébként se színházi nevelési programra, se múzeumpedagógiára nem volna szükség, ha a művészek a közönségnek csinálnának alkotásokat, nem pedig közvetítőknek, (vagyis kurátoroknak, kritikusoknak, művészettörténészeknek…), akik abból élnek, hogy értelmezik meg elmagyarázzák a “laikusok” számára befogadhatatlan nyelven megfogalmazott munkákat. Fordítók, akik szakzsargonokat dekódolnak és akadémikus rébuszokat fejtegetnek. De minek? Hiszek abban, hogy lassacskán, de eljön majd az az idő, amikor a művészeknek csakugyan a közönség lesz a közönségük, nekik csinálnak alkotásokat, nem pedig közvetítőknek. Nem megfelelni akarnak a szűk szakmának, hanem szélesebb rétegeket megszólítani. Nem bizonyítani, hanem kapcsolódni. Nem zárni, hanem nyitni. Megosztani, adni. Azt gondolom, hogy ehhez a jelenlegi akadémikus művészetoktatás radikális és teljes átalakítására van szükség, hiszen olyan platformon kell szocializálni a művészeket, amelyen megtanulnak kilépni a megszokott keretekből. Ahol azt tanulják, hogy a művészettörténetbe nem beágyazódni kell, hanem abból kilépni. Nem a folytatólagosságot keresik, meg a belesimulást, hanem a szakítást. Nem vissza utalnak a múltba, nem meglévő retorikákkal bűvészkednek, nem csatlakoznak trendhez, nem arra büszkék, hogy valakik által már kitaposott út potyautasai. A könyvbe nem új fejezetet írnak, hanem kitalálnak valamit a könyv helyett. Vagyis ma szerintem olyan művészetoktatásra van szükség, ami nem a kánon csicskáit neveli ki, hanem független és kritikus művészeket, akik szabadon alkotnak, bátran kísérleteznek és nem félnek új vizekre evezni. Az Engedetlenség Leányiskolája egyébként ilyen.  A delicate butterfly immediately evokes the concept of "transformation," often framed in Western thought as a stark "before-after" dichotomy.
Rooted in monotheistic traditions, Western dualistic perspectives tend to polarize the world into opposing forces. It's a worldview where there are "good guys" versus "bad guys," where you're either "with us or against us," and where outcomes are often seen as leading to "heaven" or "hell." Socialization within such a dualistic system can foster an authoritarian and intolerant view of reality, where conflicts are central and only one way of understanding truths about the world is deemed acceptable. Any alternative viewpoints are frequently marginalized, suppressed, or erased. Systems of oppression like white supremacy, patriarchy, misogyny, homophobia, xenophobia, and religious bigotry thrive on this binary "either/or" thinking, relying on comparison, opposition, and exclusion. The School of Disobedience emerged from a vision to co-create a world that transcends these dualisms, embracing ambiguity, nuance, and shades of complexity. We cherish the spaces in-between, where uncertainty and doubt coexist. Our mission is to liberate "transformation" from its rigid "before-after" confines and adopt a pluralistic perspective, honoring diverse thoughts and perspectives as sources of richness and vitality. Join us as we collectively envision and construct a more inclusive and nuanced reality.  Controlling time is a form of domination. One person sets a deadline, and another person adheres to it. One keeps someone waiting, while the other patiently waits. One imposes the rhythm, and the other obediently follows. Whether in a love affair or a professional relationship, the one who controls time also wields power...
In the art world, this power dynamic is even more pronounced. Artists not only navigate the schedules of others but also find themselves caught between two opposing temporalities in constant conflict: On one hand, we're thrust into a frantic world of rapid decision-making, immense pressure, and tight deadlines. We're expected to create quickly, be highly productive, innovate endlessly, and respond rapidly to local and global contexts. We must constantly stay ahead of the curve, always prepared and ready to act. On the other hand, engaging in deep research, exploring the unknown, and experimenting with the unexpected—all while listening, opening our hearts and minds, finding our artistic voice, and building connections—takes time. It's a slow, laborious process that requires patience and persistence. I created the “School of Disobedience” to disobey the dictatorship of speed:
In the "School of Disobedience," you establish your own time zone, allowing others to follow theirs. You exist in your time, and they exist in theirs—and that's perfectly fine. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Performance Now! Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
March 2026
Categories
All
|
RSS Feed