press

notes from Anna Ádám

what is school?
​​For a school of tomorrow, we want to create an environment that is above all joyful and positive, where students are accepted, respected, challenged, where beyond constructive criticism they receive encouragement. Where students are neither put in boxes, nor judged. Where students can express themselves openly and simply. Where they are taught autonomy and independence without being abandoned, where they are accompanied and supported in their projects and in their dreams. Where students not only have the right to go against canons, traditions, conventions and norms, but where they are encouraged to do so. Where other forms of knowledge than theoretical are also considered and taught. Perception, empathy, emotions, intuitions.
Personal stories, life experiences.
In the school of tomorrow teachers do not tell students what to think, what to believe in, but open "doors" for them and offer them a multitude of possibilities, knowledge, tools, ways of doing and ways of seeing things. Teachers do not take advantage of the young age and the extreme sensitivity of the students to influence them, to transmit to them their personal convictions and struggles. Rather they teach them critical thinking, doubt and skepticism.
Open-mindedness, curiosity, empathy.
This school would then be human, warm, and generous.
This school is going to raise students, teach them to trust in themselves, believe in themselves, be themselves.
This school will make students become authentic, sincere and courageous.
​That’s how they will face the world.
WHAT IS A FIGHT CLUB?
My “Fight Clubs” are political soft spaces of care and empowerment, where through the practice of play fighting and self-defense, we liberate our body and voice, discover our power and challenge our strength, and develop self-confidence and resistance.

Against the intimidating and objectifying male gaze used as an instrument of women’s oppression, we regularly do eye-gazing exercises, and learn how to confront it instead of looking away. We reinforce our eyes as a muscle, and rehearse to gaze back proudly again, again, and again. Making our eye muscles stronger and stronger, we gaze back day after day with a little bit more confidence, and a little bit less of fear.
inclusive Art making
It’s a taboo, and we don’t often talk about it, but contemporary art is just boring as hell. It’s an exclusivist bubble, an elitist microcosm in which some people use art to solidify their social status, notoriety, influence, power… Since conceptualism became the dominant trend, artists make art that very often only educated people can understand. A socially mixed audience definitely needs the help of “riddle solvers” (descriptive text, guided tours…), translating abstract “riddles” into a language that everybody can understand. Contemporary art that can only be received through mediation are not for the general public, but for a privileged segment of society. 
​
Museum pedagogy is a business that tries to convince you that if you don’t understand art, it’s because you are lacking something: knowledge, tools, references, taste (!)… So basically it’s your “fault”. But what if it was the “fault” of the artists who are not taught to create in a way that is directly accessible to a wider audience without the help of “riddle solvers”? If we admit this as an option, we acknowledge that there might be a problem with the system where artists learn how to make art, that there might be a problem with art education. The “School of Disobedience” is an attempt to reinvent it.
on temporality
Controlling the time is a form of domination. One will set up a deadline, the other will respect it. One will keep someone waiting, the other will wait. One will impose the rhythm, the other will follow it. Whether it is love or professional relationship, the one who has the control over time, has the power as well…

In the art world it’s even more unbalanced, as artists not only have to follow the timing of others, but are stuck between two oppositional temporalities in perpetual confrontation:

On one hand, we live in a crazy world of fast decision makings, huge pressure, short deadlines, where we have to create quickly, be productive, propose more and more innovative solutions, find new insights and perspectives, react immediately and quickly to local and global contexts, be constantly updated, in advance, and ready.

On the other hand, conducting deep researches, exploring the unknown and experimenting with the unexpected, listening, opening our eyes and heart, finding our own path, artistic voice, and personal aesthetic, making connections and friendships, building an audience, gaining people’s confidence, that’s all very slow and incredibly long…

I created the “School of Disobedience” to explore how to disobey to the dictatorship of speed.
To unlearn the feeling of “We have to be in advance”.
To unlearn the feeling of “We are late”.
To relearn the feeling of “We are just on time”.

In the “School of Disobedience” you set up your own time zone and let people around you follow theirs: they are in their time zone, you are in yours, and that’s perfectly fine.​
on transformation
A tiny butterfly makes me immediately thinking about “transformation”, which in the western system of thinking is directly linked to the “before-after” opposition.

Rooted in monotheist traditions, from a western dualistic perspective the world is divided into antagonistic opposites. “Good guys” fight “bad guys.” You are either “with us or against us.” You will go to “heaven” or “hell”.
Being socialised in such a dualistic system of thinking can lead to an authoritarian and often intolerant conflict-based view of a black-and-white reality where there would be only one consistent means of approaching truths about the world and any alternative points of view should be removed, converted, changed. White supremacy, patriarchy, misogyny, homophobia, xenophobia, religious bigotry: every system of oppression, prejudice, and discrimination are built on a foundation of a binary “either/or” thinking, and rooted in comparison, opposition, and differentiation.

I created the School of Disobedience to co-dream up and co-build with students a world beyond dualisms, where we look for ambiguity, nuances, and different shades of grey, celebrate in-betweens, wiggle rooms, doubt, and uncertainty. Take “transformation” out of its “before-after” temporal anchor, look at the world through a pluralist lens.

Ádám Anna jegyzetei

kísérletezés
Egy valódi experimentális munkafolyamat az olyan, hogy elkezdesz valamit, de fogalmad sincs mi lesz belőle. Olyan eszközökhöz is nyúlsz, amikhez amúgy nem szoktál. Kipróbálsz dolgokat, amiket egyáltalán nem tudsz kontrollálni, mert vagy nincs rutinod a médiumban, vagy nem tudod hogy a dolog hogy fog elsülni, miből mi lesz. Az experimentális munkafolyamat bevállalós, nem azt keresed, hogy mi néz ki jól, mi a szép, hogy mi a hatékony, nem reprodukálod azt, amit tudsz, ami bejáratott, hanem ismeretlen vizekre evezel. Rizikó, elveszettség érzése, rengeteg kudarc, de csodálkozás, ráébredés, adrenalin, meglepetések sora, ez az experimentális munkafolyamat!
afféle Kortárs művészet
A “kortárs” az nem egy olyan dolog, aminek vannak kőbe vésett szabályai, és igenis bátran neki lehet menni azoknak a szellemi dinoszauruszoknak, akik elhitetik veled azt, hogy van egy recept ahhoz, hogy jó kortárs művész legyél és jó kortárs művészetet csinálj.
Szard le a trendeket, ne felhívásokra alkoss, ne akarj “teljesíteni”, ne várd a szakmai elismerést, ne számítson, hogy ki mit gondol majd! Bízz magadban, a művészetekben, kövesd a saját utad, add meg magadnak azt az alkotói szabadságot, amit sokan el akarnak venni tőled! Ne hagyd, hogy befolyásoljanak, hogy dobozba zárjanak, hogy emberek, akik ki tudja miért felhatalmazva érzik magukat ahhoz, hogy ítélkezzenek a művészeted felett elvegyék az önbizalmad, a hited!

Az olyan kortárs művészet, amelynek alkotásait kizárólag közvetítéssel tudja befogadni a néző, például csak leírószöveg, tárlatvezetés vagy művészetpedagógiai foglalkozás segítségével, nem a széles közönségnek szól, csupán a társadalom egy privilegizált szegmenségnek. A népszerűsítésen és szélesebb körű befogadhatóságon fáradozó kezdeményezések helyett a kortárs művészet reformálását hiányoljuk, egy bátrabb, közvetlenebb, szélesebb rétegek számára is nyitott, elérhetőbb és érdekesebb kortárs művészetet.
Versengés helyett összefogás
Nem vagyunk egymás ellenségei, konkurenciája, sőt! Együttműködés, közösség, szolidaritás. Egymás segítése, felkarolása, támogatása, bátorítása. 

Ne add fel, ez egy kegyetlen világ és egy borzasztó nehéz szakma, de gyönyörű! Bízz magadban, a munkádban, ne add fel a kezdeti lelkesedésed, ne engedd, hogy mások irányítsanak, ne dőlj be, ne hagyd, hogy baromságokkal elkáprásztassanak, hogy elvegyék az önbizalmad, kövesd a saját utad, légy önmagad, ezt csak úgy lehet! Azzal foglalkozz, ami érdekel, azt kutasd, ami szerinted releváns! Figyeljünk egymásra, támogassuk egymást, bátorítsuk egymást, segítsük egymást! Fogjunk össze, tartsunk össze, legyünk közösség!
csapból is ez folyik
Ugyanúgy jellemző a túltermelés és a túlfogyasztás a szakmánkra, mint bármelyik másik piacra: rengeteg alkotás készül, részben mert a jelenlegi pályázati és ösztöndíjrendszerek, rezidenciák inkább a projektek megvalósítását, mintsem prezentációját, terjesztését támogatják. Túl sok új alkotás készül, a játszóhely, a kiállítási lehetőség és a közönség viszont ehhez képest kevés, az igény és a figyelem pedig elaprózódott.
Vajon a művészeti szektorra jellemző intenzív termelést hogyan lehetne újragondolni? Van-e „fenntartható művészet”, illetve mitől lesz egy projekt fenntartható? Mit kellene tenni ahhoz, hogy az előadóművészet tudatos és felelősségteljes lehessen, és kinek milyen szerepe lenne a változtatásban? Milyen új stratégiákkal lehetne helyrehozni az előadóművészetre is jellemző kereslet és kínálat közötti eltorzult viszonyt, milyen változások szükségesek a piaci egyensúly megtalálásához?

Mi abban hiszünk, hogy ez az egész a művészetoktatás reformálásával kezdődik. Nézzünk végre szembe a dolgokkal, beszéljünk a társadalmilag érzékenyebb és szolidárisabb kulturális gazdaság kialakításának igényéről, az intézményrendszeren kívüli helyek és az alulról jövő kezdeményezések támogatásáról, a közönség és a művészek közötti kapcsolat új formáiról, és a hagyományos intézményes rendszer totális szerkezet átalakításának szükségességéről.
Engedetlenség leányiskolája
Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ.

Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem ülünk egy teremben, hanem kirándulunk, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... 2021 októberében egy budapesti galéria lesz a bázis, novemberben pedig Párizs mellett egy kolostor. Heti öt nap, naponta 6 óra, az egész nyolc héten keresztül, közben bemutató, performansz, kiállítás, ilyen-olyan megmozdulások. 

​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.
A jövő iskolája
A jövő iskolája egy olyan iskola, ahova elsősorban jó betérni. Ahol az ember jól érzi magát, mert saját maga lehet: az, aki. Ebben az iskolában nincs nyomás, nincs megfelelési kényszer, nincsenek lehetetlen elvárások. Nincs versengés, nincs lenézés, nincs ítélkezés és nincs kirekesztés, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Érdeklődőek, elfogadóak, nyitottak.

A jövő iskolájában anyáskodás, bugyuta kényszeres mosoly és hamis tapsikolás helyett a tanárok kihívások elé állítják a diákokat, feldobják a labdát, ugyanakkor jelen vannak, ott vannak, támogatnak, egyszóval lehet rájuk számítani.
Ebben az iskolában a diákok nincsenek dobozokba zárva és elkönyvelve ennek vagy annak: mindenki nyíltan és egyszerűen kifejezheti magát. Nem kötelező okosakat mondani, nem kell mindenáron eredetinek lenni. A bizonytalanság oké, a kétely oké. És nem megszólalni is oké, hallgatni is oké...

Ez az iskola nem arról szól, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mi érdekel. Itt az elméleti tudáson kívül más tudásformák is értékesnek számítanak: érzelmek, intuíciók, érzések, érzetek. Személyes történetek, élettapasztalatok...
Van tér a "nem"-re, a "nem tudom"-ra, sőt, a "nem érdekel"-re is.
A jövő iskolájában a tanárok nem mondják meg a diákoknak, hogy mit gondoljanak, miben higgyenek, mit tartsanak érdekesnek, relevánsnak, jónak. Nincs se ízlés-, se véleményformálás. A tanárok ajtókat nyitnak ki, ennyi a feladatuk. Kiváncsivá tesznek, támogatnak, bíznak benned, de nem "terelnek", nem "formálnak". A Te utad számít, nem az övék!

Ebben az iskolában fontos vagy. És elég vagy.
Ennek az iskolának az a célja, hogy olyan diákokat neveljen, akik megtanulnak bízni magukban és hinni álmaikban.
Akik hitelesek, önazonosak és bátrak.
Így néznek szembe a világgal.