 Hungarian Dipló (HD): You are a Hungarian artist, author, community activist, and cultural entrepreneur. You are the founder and director of the School of Disobedience, co-founder, artistic director, and choreographer of the Gray Box company (France), founder of the Performance Now! Festival, as well as the creator, curator, and producer of the Radical & Experimental Performance Nights series. Your artistic practice is vast, spanning performance creation, crafting sensitive hybrid spaces, and community building. What are you bringing to 1111 Gallery? Will your residency have a specific focus?
Anna Ádám (A.A.): My seven-month residency is structured around four closely connected activities: research, creation, education, and community building. The research will primarily focus on performance art. Think of it as an open, creative platform or experimental laboratory with thematic workshops in the form of performance nights, which people can join through open calls. The creation aspect refers to preparing a new performance. Starting in November, I will be working on a duet combining text and dance, where a dancer and an actress navigate the challenging journey of confronting and reconciling with their personal pasts. The gallery will serve as my rehearsal space, but there will also be open sessions and work-in-progress presentations. For education, the gallery will become the headquarters of the School of Disobedience—a radical, critical, and experimental performance art school. I will hold classes, house presentations, public lectures, and host all the free satellite programs dedicated to amplifying marginal aesthetics, voices, and visions in the spirit of the school. Lastly, community building will involve collaborative events, both artistic and non-artistic. For instance, the third Performance Now! festival, organized this year in collaboration with STEREO Művház and AGORA Community, will be co-created by students of the Art Theory Department of the Hungarian University of Fine Arts. Another example is the first Contemporary Poetry Biennale in spring, which will also emerge from close collaborations with partner institutions. HD: You view the School of Disobedience, which extends relational aesthetics with a pedagogical framework, as a milestone in your artistic career—almost like an artwork itself—despite its lack of a physical or visual form. You refer to it explicitly as a piece of community art. Yet its roots seem to draw from Black Mountain College, Bauhaus, radical and critical pedagogy, and the aesthetics of underground political movements. How does your often critical, radical, and institution-challenging rhetoric align with the gesture of moving into a beautifully renovated white cube in Budapest’s 11th district for seven months? A.A.: The fact that I have a strong opinion about academic education doesn’t mean I avoid collaborating with higher art education institutions. Similarly, I believe I can be critical of institutional systems while remaining open to cooperation. To me, being radical doesn’t mean stubborn exclusion or rejection—it means voicing disagreements where necessary. I don’t believe that everyone has to agree on everything, nor do I think the world would be better if only schools like mine existed. Some people prefer academia, while others resonate with my school. That’s completely okay. I strive for a pluralistic approach where diverse viewpoints coexist harmoniously. I believe we can learn a lot—perhaps even more—from our differences than from surrounding ourselves with like-minded people. My actions emphasize the importance of dialogue and collective thinking. It may require more effort and present bigger challenges, but I believe it offers greater rewards and opportunities for growth. HD: That’s a significant statement in a politically polarized country where ideological differences often sever family ties, friendships, and professional collaborations. From what you’ve said, it seems acceptance and embracing other perspectives are central to you. Are you creating spaces in 1111 Gallery where difference isn’t a problem but an opportunity for individual and collective growth? This idea also aligns with your research on differentiation. Could you elaborate on that? A.A.: Yes, embracing, understanding, and accepting differences are crucial in the spaces I create. My works often explore inner or outer conflicts arising from embracing otherness and difference. Secret Garden delves into internal struggles, Right for Fight explores duel in the context of a love relationship, and Utopia/Dystopia depicts the unequal battle between an individual and a global phenomenon (climate change). My new performance, which I’ll develop at the gallery, will revolve around the conflict between confrontation and evasion. HD: Conflict is clearly a central theme in your research. At the same time, you wrestle—literally. In 2023, with support from the French Institute, you spent an extended research trip in Senegal, learning local wrestling techniques. Your performance Right for Fight draws from this movement vocabulary. You also run the Feminist Fight Club, where you strengthen self-confidence muscles in a female community. Yet, your spaces are not combative—they are “soft and sensitive, accepting and inclusive, open and empathetic,” as you write. How do you ensure that? What makes a space safe? A.A.: I believe a space becomes safe when it has a clear framework that is transparently communicated. Participants should know they are entering a creative, non-therapeutic environment. While I often engage with personal themes and draw inspiration from somatic, sensation-based methods, I maintain a clear distinction between artistic and therapeutic contexts, deliberately avoiding explicitly therapeutic approaches. I also ask participants to respect this, ensuring the space remains a professional or creative context where explicit trauma should not be brought in. Unfortunately, in the past 5–10 years, artistic and therapeutic spaces have become increasingly conflated, leading to blurred expectations. I dislike terms like queer or safe space because they’ve been overused, diluted, and lost their political significance. Simply labeling something as a safe space or putting up a sticker doesn’t make it so. Creating a truly safe space requires hard work: establishing boundaries and fostering open communication. My programs constantly work towards building such an environment—one where you can genuinely be yourself because, in my view, liberation is only possible under these conditions.
0 Comments
 Magyar Dipló (MD): MagyarAlkotóművész vagy, szerző, közösségi aktivista, és kulturális vállalkozó. A School of Disobedience megálmodója és igazgatója, a Gray Box társulat társalapítója, művészeti vezetője és koreográfusa, a Vadvirágok Fesztivál alapítója és kurátora, a Radikális & Experimentális Performansz Est programsorozat kitalálója, szakmai referense, és producere. Szerteágazó az alkotói praxisod, darabokat csinálsz, érzékeny és hibrid tereket hozol létre, közösségeket építesz. Mit hozol ebből a 1111 Galériába? Lesz-e a rezidenciádnak kifejezetten fókusza?
Ádám Anna (Á. A.): A hét hónapos rezidenciát négy egymással szorosan összefüggő tevékenység köré építem: kutatás, alkotás, oktatás és közösségépítés. A kutatás elsősorban a performansz művészetre fókuszál. Nyitott, kreatív platformot, szabad kísérletezésre alkalmas laboratóriumot kell elképzelni például tematikus workshopok performansz estek formájában, amihez felhívások révén lehet majd csatlakozni. Az alkotás saját előadás előkészületeire utal. Egy szöveget és táncot ötvöző duetten dolgozom novembertől, amiben egy táncos és egy színész a személyes múltjukkal való szembenézés és megbékélés rögös útján csatangolnak. Tehát próbateremként is fogom használni a galériát, de ennek is lesznek nyitott alkalmai, fázis bemutatói. Oktatás alatt azt értem, hogy a School of Disobedience radikális, kritikus és experimentális performansz művészeti iskolának a galéria lesz az elkövetkezendő időszakban a székhelye. Ide hozom az órákat, a házibemutatókat, a nyilvános előadásokat, és az összes ingyenes szatellit programot, ami az iskola szellemiségében marginális esztétikákat, hangokat, víziókat kíván megszólaltatni, bemutatni. Végül a közösségépítés együttműködéseken alapuló közös programokat, művészi és nem művészi eseményeket takar. Ennek egyik példája a 3. Performance Now! fesztivál, amit két másik helyszínnel összefogva (STEREO Művház és AGORA Community) idén a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék hallgatói szerveznek, vagy a tavaszi első Kortárs Költészeti Biennálé, ami szintén társintézményekkel való szoros együttműködések révén valósul majd meg. MD: A relációesztétikát tovább gondoló és pedagógiai tartalommal kiegészítő School of Disobedience-re alkotói munkásságod egyik állomásaként, szinte műtárgyként tekintesz, holott nincsen se képi se tárgyi mivolta. Kifejezetten közösségi művészeti alkotásként utalsz rá, de nekem úgy tűnik, a gyökerek a Black Mountain College, sőt, a Bauhaus School, a radikális és kritikai pedagógia, valamint az underground politikai mozgalmak esztétikájából is merítkezik. Hogyan fér össze a gyakran kritikus, radikális és intézményellenes retorikád azzal a gesztussal, hogy hét hónapra beköltözöl egy 11. kerületi szépen felújított white cube-ba? Á. A.: Az, hogy megvan az akadémikus oktatásról a véleményem, nem jelenti azt, hogy elhatárolódok a felsőoktatási művészeti intézményekkel való együttműködéstől. Ugyanígy, szerintem lehetek egyszerre kritikus az intézményrendszerrel, de együttműködésre nyitott. Nekem a radikális nem azt jelenti, hogy dacosan kizárok és elhatárolódok, hanem azt, hogy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és ennek hangot merek adni. Én nem gondolom azt, hogy mindenkinek mindenben egyet kellene értenie, ahogyan azt sem, hogy jobb lenne a világ, ha csak olyan iskolák lennének, mint az enyém. Van, akinek az akadémia jön be, van, akinek meg az én iskolám. És ez teljesen rendben van így. Tudod, én egy plurális álláspontot próbálok képviselni, amiben a különböző nézetek nagyon szépen megférnek egymás mellett. Sőt, szerintem sokat tanulhatunk a különbségekből, talán többet is, mintha csak olyan emberekkel vennénk körül magunkat, akikkel mindenben megegyezik a véleményünk. Tehát én a cselekedetemmel pont hogy azt próbálom hangsúlyozni, hogy esélyt kell adni a párbeszédre, a közös gondolkodásra. Lehet, hogy több munka és nagyobb kihívás, de azt gondolom, mindenkinek többet is ad, többet tudunk tanulni belőle. MD: Ez egy elég fontos állásfoglalás egy politikailag élesen polarizált országban, ahol az ideológiai viták, különbségek, néha családi kötelékeknek, barátságoknak, szakmai együttműködéseknek vetnek véget. Abból amit mondasz, nekem az rajzolódik ki, hogy az elfogadás és más nézőpontjának a befogadása meghatározó számodra, és olyan tereket szeretnél létrehozni a 1111 galériában is, ahol a különbség nem probléma, hanem szinte egy lehetőség az egyéni és közös fejlődésre. Ez a gondolat a kutatási területeddel is szépen rezonál, ami a diferenciálódás témájára reflektál különböző perspektívákból. Mesélsz erről? Á. A.: Igen, valóban fontos a tereimben a különbségek érzékelése, megértése és elfogadása. Sőt, szerintem egy alkotás attól nyeri el politikai dimenzióját, hogy a különbségek kontextusában van megjelenítve. Egy rendszerkritikus performansznak egy underground közegben nincs tétje, de talán művészi értéke se sok. Megtapsolnak, mindenki egyetért veled, na bumm. Ha a parlament lépcsőjén adod elő, az egészen más… Akkor tényleg eléred azokat az embereket, akiknek egy új, szokatlan, alternatív perspektívát tudsz valamiről felmutatni. És jól látod, a darabjaim is azokról a belső vagy külső konfliktusokról szólnak, amik a mássággal, különbségek felvállalásával kapnak teret. Secret Garden egy belső vívódást, a Right for Fight egy szerelmi párbajt, az Utopia/Dystopia pedig az egyén és egy globális jelenség (klímaváltozás) közötti egyenlőtlen harcot jeleníti meg. Az új előadásomban, amin a galériában fogok dolgozni, a megfutamodás a szembenézéssel kerül majd konfliktusba. MD: Konfliktus tehát a fő kutatási területed, mindemellett birkózol, 2023-ban a Francia Intézet támogatásával Szenegálban töltöttél egy hosszabb tanulmányutat, ahol a helyi birkózás technikáját sajátítottad el. A Right for Fight darabod többek között ebből a mozgásanyagból inspirálódik, közben Feminista Fight Klubbot is tartasz több éve, ahol az önbizalom izmait erősítitek, fejlesztitek női közösségben. És mégis, a tereid nem harcosak! “Puhák és érzékenyek. Elfogadóak és befogadóak. Nyitottak és empatikusak.” - írod. Ezt hogyan tudod garantálni? Mitől lesz biztonságos egy tér? Á. A.: Szerintem attól, hogy van kerete, a határok és a célok tisztán és érthetően vannak kommunikálva, és mindenki tudja hova jön és miért. Azt talán nem is pontosan, hogy ott mi fog vele történni, azt viszont igen, hogy például egy kreatív, és nem terápiás közeghez csatlakozik. Nálam szét van választva a kettő, és ugyan bőven foglalkozom személyessel, a módszertanom is gyakran szomatikus és az érzetekből inspirálódik, mégsem megyek bele semmilyen kimondottan önismereti, terapeutikus megközelítésbe, ettől szigorúan elhatárolódom. Ezt a résztvevőktől kérem is, hogy erre figyeljenek, hogy ez egy hol szakmai, hol alkotói kontextus, és traumákat például explicit módon egyáltalán ne hozzanak be. Sajnos az utóbbi 5-10 évben egyre gyakoribb, hogy a művészi és terápiás terek össze vannak mosva, így az ezekkel kapcsolatos elvárások is. A gazdasági válsággal és a szakmai nehézségekkel sok művész csapott fel megélhetési “gyógyítónak” - jelentsen ez bármit -, és sajnos megfelelő képzettség nélkül néha többet ártanak, mint használnak. Utálom azt a szót, hogy “queer”, ahogyan azt is, hogy “safe space”, mert kitágult, így kiüresedett, és elveszítette politikai jelentés tartamát. Nem elég valamire rámondani, hogy ez egy biztonságos tér, mert attól még, hogy rámondod, vagy kiteszel egy matricát, sajnos nem lesz az! Ez egy hosszú és kemény munka, megteremteni azokat a kereteket, amitől egy tér valóban biztonságos lesz. Az én programjaimon folyamatosan ezen dolgozunk, hogy a határok kijelölésével és nyitott kommunikációjával megteremtsük azt a biztonságos teret, amiben valóban bátran önmagad lehetsz, hiszen felszabadulni, szerintem, csak így lehet. |
Author"I graduated from both ESSEC Business School and ENSAPC Art School in France. As a choreographer, cultural entrepreneur, and community activist, I harness the transformative power of art to build spaces, experiences, and communities. My artistic practice explores new poetic, fragile, and hybrid forms, spanning multiple mediums, including text, image, object, and movement. I create full-length dance pieces, short-format performances, immersive installations, multi-sensory community experiences. Over the past two decades, I've founded the School of Disobedience, established my own performance art company (Gray Box), and launched the annual Wildflowers Festival. I embrace everything unusual, unexpected, and nonconformist. I am not kind with assholes and have learned to forge my own path. I am here to guide you in thinking outside the box and achieving independence. To me, the real party is outside the confines of the established canon." Archives
November 2024
Categories
All
|
RSS Feed